A 19. század második felében egyre inkább előtérbe kerültek a tengeralattjáró fejlesztések, s a különböző országok sok pénzt és energiát fektettek a kutatásba-fejlesztésbe, s nem voltak mások a franciák sem, akik azonban az eddigi emberi erővel hajtott tengeralattjárókhoz képest szintet léptek.
Az alapötlet Siméon Bourgois kapitány 1858 novemberi jelentésén alapult, aki Hamelin tengernagy számára készített egy dokumentumot, amelyben olyan tengeralattjáró hajókat javasolt a kikötők védelme érdekében bevetni, amelyek gépi erővel meghajtottak lennének. A tengerészeti hatóságot érdekelte az elképzelése, bár sokan kételkedtek a sikerében. (a Walt Disney-féle Nautilus modellje)
1859. február 11-én Hamelin tengernagy kiadta az utasítást a pályázatra, amely során 1859-ben egy építési tanács (Conseil des travaux) keresett megoldást. A három pályázó közül az elképzelést leginkább a rochefort-i Charles Brun mérnök projektje tartotta tiszteletben, ezért esett erre választás.
1859. szeptember 14-én a miniszter felkérte a győztest, hogy véglegesítse a terveket majd 1860. január 24-én döntés született a megvalósításról és annak ütemezéséről. A megvalósítás három szakaszban történt, amelyben elsősorban Charles Brun tengerészmérnöké volt a főszerep, majd 1865-ben Lobellin de Dionne vette át ezt a szerepet. (a Plongeur tervrajza)
1860. február 17-én kapta a tengeralattjáró a Plongeur nevet, s pár hónappal később kezdtek hozzá a gyakorlati megvalósításhoz. A Plongeur (amely franciául annyit jelent "Búvár") nevű tengeralattjáró építése 1860. június 1-én kezdődött meg a haditengerészeti minisztérium vezetésével, s az első ismert gépi meghajtású francia tengeralattjáró volt, amely 1863. április 16-án került vízre illetve vízbe :) A gyár 1863. május 18-án jelezte, hogy a tengeralattjáró elkészült.
Ez volt az első olyan tengeralattjáró, amely nem az emberi erőt használt fel, hanem gépi erővel működött.
A Plongeur meghajtását egy sűrített levegővel működő motor biztosította, amelyhez a levegőt összesen 23 tartályban tárolták 12,5 bar nyomáson, amelyek összesen 53 köbméter (1872 köbláb) helyett foglaltak el. A motor teljesítménye 60 kW (80LE) volt, s ennek a segítségével a tengeralattjáró maximum 9 km távolságra tudott eljutni 7,5 km/h sebességgel, s rendelkezett egy elektromosan vezérelhető Spar torpedóval. A hajó elején egy sarkantyú volt, amellyel a hajókat 3 méterrel a vízfelszín alatt tudta megtámadni.
A ballaszttartály 53 köbméteres volt, amely jelentősen túl volt méretezve, hiszen 33 köbméter is elegendő lett volna. A tőkesúly 212 tonna volt, amelyből 34 tonnányi régi tüzérségi lövedékekből állt. A sűrített levegőt a ballaszttartályok kiürítésére is használták.
A tengeralattjáró hossza 44,5 méter (140 láb), szélessége 6 méter, magassága 3,55 méter, merülése 1,8 méter volt, vízkiszorítása pedig 381 (420) tonna. A hajótest 135 tonna, a motor 33 tonna, a legénység és berendezés 13,85 tonna, a ballaszt pedig összesen 212,35 tonna volt. A tengeralattjáró vízkiszorítása a felszínen úszva 420, a víz alá süllyedve 453 tonna volt. A hajócsavar 2 méter átmérőjű volt összesen 4 lapáttal. (a Plongeur vontatása egy korabeli litográfián)
A hajótest hátsó harmadában a vaslemez 8 mm vastag volt. A hajó tetején középen és elől egy 0,73 m magas felépítmény volt, amely tartalmazta az elsüllyeszthetetlennek nevezett csónakot.
Legénysége 7-9 fő lehetett, de az egyetlen 5,6 méter hosszú mentőcsónak, szükség esetén 13 főt volt képes befogadni.
Egy segédhajó (a Cachalot) követte, hogy feltöltse a meghajtáshoz szükséges sűrített levegővel.
A hajótestet két hosszanti válaszfal és öt keresztirányú válaszfal osztotta rekeszekre, amelyek mindegyike tartalmazott egy-egy átjárót a szomszédos rekeszekbe. Az egyes rekeszek 3-5 fő számára jelentettek elegendő helyet.
A leghátsó rekeszben volt elhelyezve a gépház, a többi tartalmazta a huszonhárom sűrített levegős tartályt, 7,24 m hosszan és 1,12 méter vastagságban, mindkét oldalon 9-9 db, valamint lent és fent is a maradék öt darab.
A ballaszt egy része (amelyet a tüzérségi lövedékek alkottak), eldobható volt, hogy szükség esetén (ha esetleg a szivattyú nem működik is), fel tudjanak a felszínre jönni. A teljes lemerüléshez összesen 33 tonna víz volt szükséges.
1863-ban búvárszabályzót építettek be, amelyeket a pontosabb merülés érdekében kézzel működtettek.
A hajótest felső részén a második és harmadik rekeszben két nyílás biztosította a világítást, kettő a gép közelében, egy a szivattyúknál ás egy a szabályozóknál, valamint kettő elől.
A tengeralattjáró kapitánya a La Rochelle-ből származó Marie-Joseph-Camille Doré hadnagy volt, aki még csak 32 éves volt, de már a krími háború hőse.
A merülési próbákkal kapcsolatos előkészületek 1863. június 8-án kezdődtek, amelyeknek Bourgois volt a vezetője.
Az első navigációs teszt 1863. június 10-én volt, amelynek során a Charente folyón oda-vissza összesen 7 mérföldet tettek meg 3,71 csomós átlagsebeséggel.
1863. augusztus 14-én egy nyomáspróbát tartottak, amikor összesen 21 fő foglalta el a tengeralattjáró belsejét és figyelték az emberi szervezet reakcióját, hogyan reagál a nyomásváltozásra, ahogyan majdnem a normál nyomás kétszeresére növelték a belső nyomást.
1863. szeptember 5-7. között a mentőcsónakkal való menekülést vizsgálták - hat férfit bezártak a tengeralattjáróba, akik a mentőcsónakot próbálták kioldani a három rögzítő csavar segítségével. A kísérlet kiválóan sikerült.
1863. szeptember 8-9-án és 12-én Rochefort és Charente között tesztelték a tengeralattjárót rövidebb utakkal.
A tengeralattjáró első hivatalos útja 1863. október 6-án reggel 9:30-kor kezdődött, amikor Charente folyón a tenger felé úszott, de ekkor még a víz felszínén - Cabane Carrée kikötője felé hajózva. (a Plongeur egy korabeli litográfián)
Egy hónappal később, 1863. november 2-án lett volna az első éles víz alatti merülési kísérlet, amelyet végül elhalasztottak a rossz időjárás miatt, s a tengeralattjárót először La Pallice-ba, majd La Rochelle kikötőjébe vontatták.
1864. február 11-én bevontatták a kikötőbe egy újabb merülési kísérletre, de ismét rossz idő volt, így várakoztak.
1864. február 14-én egy baleset során, a sűrített levegő rossz adagolása miatt túlságosan felgyorsult tengeralattjáró, beleütközött a rakpartba, így a kísérleteket egyelőre félbeszakították, s 18-án a tengeralattjárót La Pallice kikötőjébe vontatták, ahol 9 méter mélységbe merült le.
1864. február 23-24-én sebességvizsgálatok történtek 7 méteres mélységben 2 csomós sebességgel.
A tesztek alapján a tengeralattjáró jól kormányozható volt, a három alkalommal 4,09 és 2,04 közötti sebességet produkált, s az utolsó úton biztonsági okból ugyan (az egyik nyílást rosszul zárták be), de kipróbálták a ballaszt elengedését is.
Stabilitási problémák miatt (a hajó orrnehéz volt) a tengeralattjáró maximális merülési mélysége 10-12 méter lehetett, s az első merülések alkalmával az orra gyakran a tengerfenéknek ütődött. Ekkor szivattyúk kerültek beépítése az orrnehézséget kompenzálni, de ez sem bizonyult eléggé hatékonynak. A stabilitást lehetett volna növelni hosszirányú kormánylapáttal, ahogyan később más tengeralattjárók (Gymnote, Zede - amelyek jórészt a Plongeur tapasztalataira épültek) esetében ezt bizonyították is.
1865-ben Lobelin de Dionne függőleges tengelyű légcsavarokat szerelt be a stabilitás javítása miatt, de a vízszintes kormányok továbbra sem kerültek napirendre, majd 1866 során tovább folytak a kutatások és tesztelések, amelyek során az eddig tapasztalt hátrányokat és problémákat próbálták eltüntetni.
Mindezek mellett a Plongeur modellje megjelent az 1867-es párizsi világkiállításon, ahol alaposan megvizsgálta Jules Verne is, aki éppen ekkor írta Húszezer mérföld a tenger alatt című regényét, amelyben Nemo kapitány csodálatos járműve, egy Nautilus nevű tengeralattjáró a cselekmény legfontosabb helyszíne. Verne egyébként 1862-ben már személyesen is megtekintette a Plongeurt, építése közben. A két tengeralattjáró számos pontban hasonlít egymáshoz. (a Nautilus tervrajza és modellje)
A francia-porosz háborúban Marie-Joseph-Camille Doré megpróbálta meggyőzni az admiralitást, hogy használja a Plongert a harcban, de nem érvényesült az akarata, mivel a francia haditengerészet sokkal fejlettebb volt, mint a porosz, s nem akartak kockáztatni egy bizonytalan új fegyverrel.
Ugyanakkor a Plongeurt 1867 június 20-án leszerelték és a haditengerészet 1872. február 2-án be is vonta majd teljesen átalakította. Felszerelték egy kéthengeres, 90 kW (120LE) teljesítményű gőzgéppel és 1873. január 1-én újra üzembe helyezték Rochefort kikötőjében teherszállítási célra. 1898-ban újabb motort kapott és egy torpedóval is felszerelték.
1927-ben Rochefortból átszervezés miatt Toulonba került, majd 1935. december 25-én végleg kivonták a forgalomból és leszerelték, majd 1937. május 26-án értekesítették 25.143 frankért egy Negai nevű férfinek.
(Érdekesség, hogy az 1867-ben Whitehead által feltalált torpedó sűrített levegős motorja a Plongeur-ből származott.)
Modellje a mai napig ki van állítva Párizsban a Musée de la Marine-ben. (a képen a modell)
A blogban használt források listája
A képzeletbeli utazás elkezdődött, s remélem akad majd itt némi érdekes olvasnivaló is.
A képek forrása a Wikipedia Common.
