A Szunda-szorosban, Jáva és Szumátra között fekszik a Krakatau-szigetcsoport, amely már a korábbi évszázadokban is számtalanszor volt aktív. Ismert a 416-ban, 535-ben és 1680-ban történt kitörése, amelyek közül a legutóbbit Johann Wilhelm Vogel meg is örökítette naplójában.
„Csodálkozva néztem Krakatau szigetét, mely első szumátrai utam idején még teljesen zöld és fákkal borított volt, most viszont üszkösen és kopáran tárult a szemünk elé […] És amikor megkérdeztem a hajó kapitányát, hogy a fent említett sziget vulkánja mikor tört ki, azt mondta nekem, hogy ez 1680 májusában történt. […] Egy habkövet is mutatott, mely akkora volt, mint az ökle.” (Johann Wilhelm Vogel holland bányamérnök naplójából, 1681)
A leghíresebb kitörés 1883. augusztus 27-én délelőtt kezdődött, az akkor még három szigetből álló szigetcsoport egyik csúcsán.
Persze ez sem történt minden előzmény nélkül, hiszen 1883. május 20-án a legészakibb hegycsúcs, a Perbuatan elkezdett hamut szórni a levegőbe, de olyan hevesen, hogy a hat kilométerre emelkedő hamuoszlopot már messziről lehetett látni a tengeren, a kitörések hanghatásait pedig 160 kilométernyi távolságban is lehetett hallani a mai Dzsakartában (akkor Batáviában).
Később a vulkán kissé lecsendesett, de július 20-án a korábbinál erősebben tört ki. Augusztus 11-től még aktívabbá vált, s már tizenegy kürtőből ömlött kifelé a vulkáni hamu, majd 24-én újra erősebbé váltak a kitörések.
Augusztus 26-án délután egy óra körül a vulkáni gáz és hamu rendkívüli hevesen kiszabadulva már a sztratoszféráig jutott a kitörési oszlopban. Ez volt a pliniusi stádium, amelyet a Vezúv kitörésénél tevékenykedő Plinius tiszteletére neveztek el. A robbanások körülbelül tízpercenként követték egymást, s a vulkántól 20 km-re is tíz centiméteres forró habkövek estek a hajókra.
A kitörési oszlopok olykor a saját súlyuk alatt alatt is összeomlottak, s ilyenkor a forró gázokból és vulkáni törmelékből, hamuból álló piroklaszt ár keletkezett. Ezek akár többszáz km/h sebességgel zúdultak le. A tűzhányóból kiömlő forró habkő, láva és vulkáni hamu már jelezte a veszélyt, s kisebb szökőárok is voltak a robbanások miatt.
Másnap pedig beköszöntött a vég!
1883. augusztus 27-én (helyi idő szerint) reggel 5:30-kor már megtörtént az első komolyabb robbanás, amely kisebb szökőárat okozott, majd 6:44-kor egy újabb komolyabb kitörés okozott szökőárt.
Összesen négy nagyobb detonáció volt, amelyből a harmadik (10:02-kor hallott) robbanás bizonyult a legerősebbnek, amelyet 160 km távolságban még 180 decibel erősséggel hallottak, s még 3400 km távolságban (Ausztrália nyugati partvidékén - Perthben) sőt 4800 km távolságban (Mauritius szigetén) is nagyon erősnek érzékeltek. Ezt tartják a valaha volt leghangosabb jelenségnek.
A legerősebb robbanások okozta lökéshullámok, hétszer futották körbe a földet, s egészen a kitörést követő ötödik napig érzékelhetőek voltak. A számítások alapján a lökéshullámok kb. 1086 km/h sebességgel indulhattak ki, s közel 310 decibel erősségűek lehettek.
Ez a robbanás közel 200 megatonnás bombával volt egyenértékű, amely a hirosimai atombától ötezerszer erősebb volt, s az ember által épített legpusztítóbb Cár-bomba erejének is a többszöröse volt.
Ebben a robbanásban megsemmisült a sziget kétharmada, s a kitörési felhő 80 km magasra emelkedett, egészen a mezoszférába. A becslések szerint körülbelül 24 köbkilométer törmelék került a légkörbe, s a keletkező szökőár 30-40 méter magas volt.
A jávai és szumátrai partvidéken hatalmas pusztítást végzett a szökőár, de még a kelet-afrikai partvidéken is követelt áldozatokat, s a tengerrengés hullámait a La Manche csatornában is kimutatták. A negyedik robbanás (10:41-kor) teljesen eltüntette a sziget nagyobb részét.
A robbanásokat követő években 1,2 fokkal esett vissza a Föld globális átlaghőmérséklete, s csak 1888-ban állt vissza az eredeti értékre. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a légkörbe kerülő hatalmas mennyiségű kén-dioxid miatt a troposzférában lévő jégkristályok telítődtek kénsavval, így a fényvisszaverő képességük jelentősen megnőtt. Ez viszont a napsugárzás intenzitását jelentősen csökkentette a földfelszínen. Ráadásul gyakoriak lettek a kénes esők, de megszaporodtak a gyöngyházfényű világító felhők és a kékhold jelenség is évekig tapasztalható volt.
A hivatalos adatok szerint összesen 36 ezer fő halt meg a vulkánkitörés következtében, de valójában legalább háromszor annyian hunytak el.
A robbanás helyén, az egykori vulkáni kúp helyett egy újabb csúcs bukkant ki a vízből, amely az Anak Krakatau (Krakatau fia) nevet kapta, s már közel 300 méter magasra nőtt.
