Hastings városától mintegy hét mérföldnyire ütközött meg 1066. október 14-én Hódító Vilmos normann serege és Harold Godwison angolszász serege.
1002-ben II. Ethelred angol király feleségül vette a normandiai herceg, II. Richárd nővérét, Emmát, s fiúk, a későbbi Hitvalló Edvárd hosszú időt töltött Normandiában. Amikor 1042-ben király lett, számos normannt magával vitt Angliába, katonákat, papokat és udvaroncokat. Edvárdnak azonban nem voltak örökösei, így örökösödési harc alakult ki közötte és Wessex grófja, Godwin között.
A király halála után, 1066. január 5-én így Godwin fia, Harold Godwison került a trónra, Anglia leggazdagabb és legerősebb arisztokrata családjából. Közben azonban bejelentkezett a koronáért Hódító Vilmos is, akinek korábban Edvárd megígérte a koronát, s III. Harald norvég király is, aki egy régebbi megállapodást vett elő. Közben megjelent a színen Vasbordájú Edmund unokája, Edgár is, aki pár évvel korábban érkezett Angliába Magyarországról éppen Edvárd hívására családjával és kísérőivel. Edgár anyja ráadásul Szent István magyar király lánya, Ágota hercegnő volt. Őt azonban csak néhányan támogatták, így Harold nem is igazán vette komolyan.
Harold király harcba szállt III. Harald csapata ellen, aki 1066 szeptemberének elején partra szállt Észak-Angliában, s le is győzte őt a Stamford Bridge-i csatában 1066. szeptember 25-én. A csata olyan sikeres lett, hogy III. Harald és az őt támogató Tostig, Harold testvére is elesett, így Harold véglegesen leszámolt velük. Elindulhatott hát Vilmos normadiai herceg ellen, aki már kilenc hónapja tervezgette az angol hadjáratot, de 1066. szeptember 28-án végre megérkezett Sussexbe.
A normannok ebben az időben az egyik legerősebb sereggel rendelkeztek.
A csatában a normann sereg balszárnyát jórészt a bretonok alkották, akik a gallok és vikingek jellemzőit ötvözték. A jobbszárnyon pedig a francia-flamand csapatok voltak.
A seregben nagyszámú gyalogos és zsoldos volt, közöttük lándzsások és íjászok, de még számszeríjasok is. Mindez a csata legkorábbi ismert forrásában is olvasható, amelyet Amiens püspökének tulajdonítanak (Carmen de Hastingae Proelio - A Hastings-i csata dala)
A források szerint a normannok összesen 696 hajóval érkeztek Anglia partjaihoz, s a sereg létszáma vélhetően nem haladta meg a tízezer főt, akik közül nem mindenki volt harcos. A katonák száma vélhetően 7500 fő volt, akik között 2000 lovas és 4000 gyalogos volt valamint 1500 íjász, számszeríjász és parittyás.
Az angolszász oldalon a lovasság szinte teljes egészében hiányzott, bár ez valószínűleg nem befolyásolta Harold Godwison terveit, hiszen ekkortájt egyébként is kevés lovas volt közöttük. Közöttük inkább 3 hüvelyk vágóélű egykezes dán fejszések és a 10 hüvelykes vágóéllel rendelkező kétkezes broadaxe-t használók voltak többen. Az angol sereg mintegy 8000 fő lehetett, akik közül ezer fő lehetett a király és testvérei körül álló testőrcsapat.
A csata előtt angolok erőltetett menetben hét nap alatt haladtak mintegy 350-400 kilométert, hogy megütközzenek Hódító Vilmossal.
1066. október 13-án érkeztek Caldbec Hillbe, amely 8 mérföldnyire volt Vilmos herceg hastingsi kastélyától.
A csata vélhetően reggel 9 órakor kezdődött a trombitaharsogással. Az angolok a hegygerincen (pontosabban a Senlac-dombon) voltak körülbelül 730 méter szélességben, egyik oldalról az erdő, a másikról pedig egy mocsár védte őket.
Mivel hegyen álltak a normann íjak kevésbé voltak hatékonyak, az angoloknak pedig nem nagyon volt íjászuk. Az íjászok sikertelensége miatt Vilmos parancsot adott a gyalogságnak az előrenyomulásra, akiket az angolok helyzeti előnyüknek megfelelően nyilakkal, parittyás golyókkal vagy dobóbaltákkal fogadtak.
Ezek jelentős veszteséget okoztak, de a normannok lassan mégis haladtak előre, némi lovassági támogatással. Két órányi küzdelem után a normannok balszárnya, vagyis a bretonok és segédcsapataik támadása megingott. A helyzet eléggé kaotikus volt, s kezdett elterjedni az a pletyka, hogy Vilmos herceget megölték.
Az angolok kezdtek előrenyomulni, s hátrálásra késztetni a bretonokat.
Ekkor következett Vilmos herceg nagy pillanata, amikor felemelte a sisakrostélyát és hangosan üvöltve végiglovagolt a sereg előtt. A Bayeux-i faliszőnyeg szerint ebben Boulogne-i Eustace segítette, aki felhívta rá a figyelmet a zászlóval felé mutatva.
A normannok újult erővel támadtak az angolokra, s valószínűleg ekkortájt halhatott meg Gyrth és Leofwine is, akik Harold testvérei voltak.
A csata hevességét mutatja, hogy Poitiers-i Vilmos szerint, a herceg alatt három lovat is kilőttek.
A csata elhúzódott, s Vilmos herceg tudta, ha naplementéig kitartanak az angolok, akkor vesztett, így utolsó lehetőségként hazardírozott. Minden emberével egy utolsó támadást vezényelt az angolok ellen, s feltehetően az íjászok döntötték el a számára a csatát. Főként azért, mert erre az időszakra esett az angol király halála is, aki a szemébe vagy szeme fölé kapott egy nyílvesszőt. A király halála után az angolok lelkesedése alábbhagyott és sokan menekülni kezdtek.
Néhány testőr összegyűlt a király holtteste mellett, de nem tudták megmenteni attól, hogy a normannok birtokába kerüljön. Az egyik legenda szerint a király teste a Waltham-apátságban van eltemetve, a másik szerint pedig Vilmos a tengerbe dobatta, a harmadik szerint egy szikla tetején temették el.
Összességében legalább 2000 normann és 4000 angol halt meg.
A csata után Edgár lett az új király, legalábbis addig, amíg Hódító Vilmos nem vonult be Londonba és nem koronáztatta magát királlyá 1066. december 25-én.
Uralma két évtizedig tartott, s gyakran hadakozott, míg 1087. szeptember 9-én el nem hunyt egy lovasbalesetben, Nantes városában.
A normadiai ház azonban csak I. Henrik haláláig uralkodott, hiszen Henrik férfi örökös nélkül halt meg. Egyetlen törvényes fia, Aetheling Vilmos 1120. november 25-én egy hajóbalesetben elhunyt. Utódja lánya, Matilda lett, aki akkor már özvegy német-római császárné is volt, aki az első nő lett az angol trónon.
Több történész is szót ejtett arról, hogy amikor Vilmos herceg Anglia földjére lépett, elesett. Ahelyett azonban, hogy ezt rossz előjelnek vélték volna, az egyik lovag tréfásan megjegyezte, hogy Vilmos már a kezében is tartja Anglia földjét.
A hastingsi csata Anglia történelmének egyik legfontosabb eseménye volt, bár az angolok még évekig ellenálltak a normannoknak.
