Az előzmények

De Sade márki az élete során számtalan alkalommal került börtönbe, s itt volt akkor is, amikor kitört a francia forradalom 1789-ben. Persze ott sem unatkozott, hiszen ekkor írta meg a talán leghíresebb művét: Sodoma 120 napja. A könyv annyira felkavaró volt, hogy ha az egyik őre megtalálta volna, de Sade komoly bajba került volna.

Ő azonban eléggé találékony volt és sikerült beszereznie egy rendkívül hosszú papírtekercset, amelyre a művét írta. Apróbetűs kézírással írt a hosszú tekercsre, hogy az egész könyv az egyetlen hosszú oldalon elférjen. Amikor őrök voltak a közelben, szorosan feltekerte a papírt, és elrejtette a fal egyik repedésébe.

1789-ben végre kiszabadulhatott a cellájából – de nem egészen úgy, ahogyan eltervezte. Folyamatosan nyugtalanságot szított az erődön kívül azzal, hogy azt kiabálta az ablaka alatti tömegnek, hogy "Itt ölik a foglyokat!". Végül az őrök kirángatták a ruhátlan de Sade-et a cellájából, és a charentoni őrültek intézetébe hurcolták. Olyan hirtelen vitték el, hogy nem tudta kiszedni a falak repedései közül a kéziratát.

Alig 10 nappal de Sade távozása után megtörtént a Bastille megrohanása, és kitört a francia forradalom. Látva, hogyan vélekedtek a forradalmárok az arisztokratákról, valószínűleg szerencséje volt, hogy a márki már nem volt a börtönben.

Amikor de Sade márki hallott a Bastille megrohanásáról, teljesen kétségbeesett, hiszen feltételezte, hogy kéziratát megsemmisítik. Azt nem tudta, hogy egy Arnoux de Saint-Maximin nevű férfi felfedezte a tekercset a cellájának falában, és két nappal azelőtt, hogy a forradalmárok átvették volna az erődöt, elvitte az erődből.

A forradalomtól ráadásul de Sade márki egy második esélyt kapott az életre, főként mert nem egy konkrét bűncselekmény miatt zárták be, hanem egy 'letre de cachet' miatt maradt rács mögött, aminek csak a király miatt volt súlya. 1790-ben azonban az Országos Alkotmányozó Nemzetgyűlés eltörölte az összes letre de cachet-et, és így Sade márki is szabadlábra került.

A 11 év alatt azonban a feleségének azonban elege lett belőle, és elvált tőle, a kastélyát pedig, a szeretett Château de Lacoste-ját elvették tőle, így ismét Párizsba kellett visszaköltöznie. Ráadásul az olyan nemeseknek, mint de Sade, célpont volt a hátán – így a márkinak nagyon óvatosan kellett kijátszania a lapjait, ha nem akart egy guillotine pengéje alá kerülni.

Éppen ezért de Sade is változtatott az eddigi nézetein, így támogatta a Köztársaságot és több hivatalos pozíciót is sikerült megszereznie az új államszervezetben, méghozzá nemesi gyökereivel, szóval elég jól alkalmazkodott az új rezsimhez.

Kormányzati tisztviselőként dolgozott, gyakran összeveszett Marie-Constance Quesnet-vel, az egykori színésznővel, miközben nem tudta teljesen feladni régi énjét, s továbbra is írta romlott regényeit, majd névtelenül kezdte kiadni őket.

Ahogy a terror uralma elkezdődött, de Sade egyre kritikusabb lett az új rezsimmel, különösen a könyörtelen Maximillien Robespierre-rel szemben, ennek eredményeként a hatóságok eltávolították beosztásaiból, és csaknem egy évre visszakerült a rács mögé.

Valószínűleg kivégezték volna, ha maga Robespierre nem megy túl messzire, és nem végzik őt magát, így a terror uralma véget ért, és de Sade szabadon távozhatott – de az élete már nem volt olyan, mint korábban. Ekkortájt adta ki két legolvasottabb könyvét, Justine-t és Juliette-et, amelyek szintén teljesen sokkolták az olvasókat.

De Sade szerencsétlenségére azonban az egyik olvasója Napóleon Bonaparte volt, aki nem igazán akarta szabadon látni az ilyen botrányos könyvek szerzőjét.

1801-ben Bonaparte Napóleon azt követelte a hatóságoktól, hogy keressék fel azt, aki Justine és Juliette-et írta, és zárják be őt vagy őket. De Sade márki minden igyekezete ellenére már bőven hírhedt volt tevékenységéről és írásairól, így nem tartott sokáig a nyomára bukkanni. Bonaparte tárgyalás nélkül bebörtönözte, de nem sokáig bírta bezárva.

A jelentések alapján de Sade fiatal foglyokat csábított el, így Napóleon áthelyeztette a rémálomszerű Bicêtre-i menedékházba. A családjának azonban végül sikerült elérnie, hogy őrültnek nyilvánítsák, és átszállították a Charenton Asylumba, ahol sok évvel korábban bebörtönözték. Itt sokkal enyhébb bánásmódban részesült, mint Bicêtre-ben, sőt még arról is sikerült meggyőznie a hatóságokat, hogy a szeretője, Constance a "közeli rokona", így megengedték, hogy ott lakjon nála.

A Charenton igazgatója, abbé de Coulmier akkoriban rendkívül progresszív volt. Bátorította de Sade írását, mint terápiás formát, sőt megengedte neki, hogy több darabját a párizsi közönségnek állítsa színpadra, más betegeket is felhasználva színészként. A darabjai pontosan olyan obszcének voltak, mint korábban, és csak idő kérdése volt, mikor csípik el őket a hatóságok. Ekkor követelték, hogy Coulmier helyezze el de Sade-et magánzárkába, és elvették tőle a tollat ​​és a papírt.

Utolsó éveiben, amikor még Constance-val élt, de Sade márki bensőséges kapcsolatot kezdett a 14 éves Madeleine LeClerccel, egy charentoni alkalmazott lányával, amely kapcsolat összesen négy évig tartott.

De Sade márki végül 1814. december 2-án hunyt el, 74 éves korában. Végrendeletében szigorúan megtiltotta, hogy bárki megvizsgálja a holttestét, és azt kérte, hogy két napig érintetlenül maradjon a halálos ágyában, mielőtt a kísérők koporsóba helyezték, és eltemetik malmaisoni birtokában - de persze nem így történt.

Amikor a márki elhunyt, a fia elégette az összes megmaradt kiadatlan kéziratát, hogy elkerülje a további kínos helyzeteket, s a családja mindent megtett, hogy kitörölje a történelemből, sőt úgy tegyen, mintha soha nem is létezett volna – és ez majdnem sikerült is.

Ennek köszönhetően több mint egy évszázadon át szinte teljesen ismeretlen maradt, egészen addig, amíg néhány művész, mint például Flaubert és Baudelaire, fel nem fedezte műveit, de a nagyközönség számára még akkor is eléggé ismeretlen maradt.

A 20. század közepén azonban egyik leszármazottja, Xavier de Sade érdeklődni kezdett kegyvesztett őse iránt, amikor egy újságíró megkereste. Xavier de Sade lelkesen kutatni kezdett őse után, és sokat meg is talált de Sade irataiból a családi kastélyban, így élete hátralévő részében fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a világ megismerje de Sade márkit.

A család persze jelentős hasznot húz a legendájából, védjegye is van, egy Maison de Sade nevű luxuscikk-sorozat, sőt egy Sade-i borászat is, a márki aláírásával az üvegeiken. Ahogy Hugues de Sade fogalmazott: „Ez teljesen természetes. De Sade márki nagyszerű ínyenc volt."

Az élete során de Sade márki csaknem 29 évet töltött Franciaország különböző erődítményeiben és elmegyógyintézeteiben, de mégis kegyetlen, szadista, romlott, de talán mégis szerencsés volt.

Ennek jó példája az az eset, amikor egy lány elmondta az apjának mit tett a márki, s az apa ettől kezdve csak a bosszún gondolkodott. Be is tört a márkihoz, majd pisztolyt fogott rá, de amikor a ravaszt meghúzta, a fegyver csődött mondott, s a márkinak sikerült életben maradnia - valahogyan így telt az egész élete.

djp