Velence kurtizánköltője és szabadságharcos asszonya

2025. július 19. - DJP

A kora újkori Velence híres és hírhedt alakja volt Veronica Franco, a 16. század egyik legismertebb kurtizánja, költője és szellemi szalonjainak szereplője. 1546-ban született Velencében, egy olyan világba, ahol a nők társadalmi mozgástere szűkös volt – kivéve, ha valaki a cortigiana onesta, az „előkelő kurtizán” útját választotta.

Veronica édesanyja, Paola Fracassa, maga is kurtizán volt. Bár a társadalom a nyilvános erkölcs nevében megvetette ezt a hivatást, a valóságban a legtehetősebb és legműveltebb férfiak kegyeit keresték ezek a nők – és viszont. Paola úgy döntött, hogy lányának jobb életet szeretne biztosítani, ezért művelt, elegáns, független nőnek nevelte, aki nemcsak testével, hanem szellemével is képes lenyűgözni a férfiakat.

Veronica görögül és latinul tanult, lanton játszott, klasszikus irodalmat olvasott, s kiváló szónoki képességekkel rendelkezett – ezek a képességek mind elengedhetetlenek voltak a felsőbb körökben forgó kurtizánok számára. A 1560-as évek elején férjhez ment egy tekintélyes orvoshoz, Paolo Panizzohoz, de házasságuk boldogtalan volt.

Egy kereskedővel folytatott viszonya után teherbe esett, ezt pedig őszintén elmondta a férjének, akitől válni akart. A válás után azonban nem kapta vissza a hozományát, így – saját döntése alapján – visszatért a kurtizánsághoz, immár önálló és tudatos nőként.

Mire huszonéves lett, már hat gyermeket nevelt, közülük többen valószínűleg eltérő apáktól származtak. Veronica nemcsak kivételes szépségével, hanem intellektusával is kiemelkedett a kortársai közül. A cortigianák, azaz az előkelő kurtizánok, nem csupán testükért kaptak pénzt – ők egyfajta társadalmi-kulturális szerepet töltöttek be. Olyan férfiak keresték a társaságukat, akik elvárták, hogy partnereik jártasak legyenek a művészetekben, filozófiában, politikában, sőt sok esetben tulajdont is szerezhettek és saját irodalmi vagy szalonéletet építettek ki.

Veronica leghíresebb pártfogói közé tartozott Domenico Venier, aki egy neves irodalmi szalont vezetett, valamint – a legenda szerint – III. Henrik francia király és a híres festő, Jacopo Tintoretto is. Franco intenzív szerelmi kapcsolatait gyakran költészetében is megörökítette. Két verseskötetet publikált: az egyikben 50 szerelmes levelet tett közzé, amelyeket egykori szeretőihez írt – köztük vélhetően III. Henrikhez is.

Ahogy hírneve nőtt, úgy gyűltek ellenségei is. Velence továbbra is prűd és álszent maradt a női függetlenséggel szemben. A társadalmi elit egy része elítélte őt – különösen akkor, amikor nyíltan vállalta írói és női identitását. Mégis, pályája csúcspontján a legbefolyásosabb férfiak kegyeit élvezte, anyagi biztonságban és intellektuális elismertségben.

A sors azonban nem volt kegyes hozzá. Pestisjárvány tört ki, és Veronica elhagyta Velencét. Mikor visszatért, az otthonát kifosztották, és az őt ért sérelmek tetőzéseként erkölcstelenséggel és boszorkánysággal is megvádolták. Az egyik fia tanítóját tolvajláson kapta, aki bosszúból feljelentette őt az inkvizíciónál.

A bíróság előtt Veronica okosan, higgadtan és méltóságteljesen védekezett, kérdésről kérdésre válaszolt, és végül felmentették. Egy befolyásos korábbi pártfogója is közbenjárt az érdekében. A tárgyalásból azonban megtört hírnévvel került ki: a dicsőséges múlt már nem tért vissza. A támogatók elpártoltak mellőle, és egyre inkább elszegényedett.

Veronica Franco 1591-ben, mindössze 45 évesen halt meg, egy szegénynegyedben, szinte elfeledve. Halála után évtizedekig nem beszéltek róla – csak a 20. század vége hozott újra figyelmet az életére.

Élettörténetét az 1998-ban bemutatott „Veszélyes szépség” (Dangerous Beauty) című film dolgozta fel, amely ugyan romantizált, de hűen mutatja be, milyen küzdelmes volt egy okos, érzékeny, önálló nő sorsa egy férfiak uralta világban.

djp