A történet 1695 szeptemberében, a Bab-el-Mandeb-szoros közelében indult: Henry Every – a forrásokban Avery/Evory névalakkal is – a Fancy nevű, 46 ágyús hajója élén lecsapott a hazaútjára tartó mogul zarándok- és kereskedelmi konvoj két lemaradt hajójára.
A kisebbik zsákmány a Fateh Muhammed, a nagyobbik a birodalom büszkesége, a „Fölülmúlhatatlan Kincs” jelentésű Ganj-i-Sawai (angolosan: Gunsway) volt. A döntő ütközet 1695. szeptember 7-én, a Perim-sziget térségében dőlt el, és a Fancy győzött. A fogás értékét a kortárs becslések 325 000 és 600 000 font közé teszik – arannyal, ezüsttel, drágakövekkel, mintegy 500 000 pénzdarabbal –, ami a kalózvilág egyik legnagyobb, gyakran „rekorder” zsákmányaként él az emlékezetben.
Every ekkorra már nem egyszerű szabadzsákmányoló, hanem hideg fejű vállalkozó volt. 1694-ben a spanyol II. Károly fedélzetén szervezett puccsal szerzett hajót, amelyet Fancy-re keresztelt; az Anjouan-szigeten átalakította, így könnyebbé tette, ezzel gyorsította, és a Közép-Indiai-óceán egyik legsebesebb ragadozójává tette a hajót.
A Mandeb-szoroshoz érve laza „szindikátust” alkotott más kalózokkal – köztük Thomas Tew-vel –, hogy a mekkai zarándokflotta visszaútját levadásszák. A helyzet ismerete, a géniuszhoz illő logisztika és a szerencse itt egyszerre dolgozik neki.
A kergetőzés több napig tartott. Tew egy korai összecsapásban meghalt, de Every előbb elfogta a Fateh Muhammedet (értéke nagyságrendileg 50–60 ezer font), majd utolérte a Ganj-i-Sawait. A nyitó sortűz szerencsés volt: a mogul hajó egyik lövege felrobbant, a pánik egyre nőtt, a Fancy tengerészei pedig átszálltak. A következő órákról-napokról még a Kelet-indiai Társaság (EIC) jelentései is sötéten írtak: kínzások, nemi erőszak, kényszer – a kincs helyének kifacsarására. A „nagy fogás” mögött valós testi erőszak volt, és ezt a kortárs indiai források különösen élesen emelték ki.
A zsákmány mértéke – 325 000–600 000 font – nem puszta legendagyártás: az alacsonyabb szám az EIC, a magasabb a mogul hatóságok becslése; még a 325 ezres értékkel számolva is ritka, hogy bűnözők valaha többet vittek volna el. A konvoj másik hajójáról szerzett pénz ehhez képest „apró”, de jelzi, mekkora pénz folyt ezen az útvonalon. A későbbi romantikus szóbeszédekkel szemben a megbízhatóbb iratok csak annyit állítanak, hogy valamilyen rokon is utazott a császári családból – de a „császárlány” legendájára nincs hiteles bizonyíték.
Az indiai partokon azonban azonnal bevillant a politikai következmény. Surat utcáin kitört az indulat, a helyi kormányzó letartóztatta az angolokat – részben büntetésből, részben a lincselés megelőzésére. Aurangzeb császár a források szerint öt kulcsfontosságú angol kereskedelmi központot és kikötőt záratott be (Bombay, Surat, Broach, Agra, Ahmedabad), és az angol kereskedelmet gyakorlatilag megfojtotta, amíg kártalanítást és igazságtételt nem kapott.
A Kelet-indiai Társaság gyorsan meghajolt: vállalta a teljes kárpótlást (a társaság egy 350 000 fontos biztosítási igényt is benyújtott), a londoni kormány pedig fejpénzt tűzött ki Everyért. A vadászat kiterjed az Atlanti- és Indiai-óceánra, a gyarmati kikötőkre és Európára egyaránt – sok történész ezt tekinti az első „világméretű embervadásznak”.
A válság hatására az EIC nemcsak fizetett, hanem viselkedést is váltott: következetesebben lépett fel a „saját” alattvalói által elkövetett kalózkodás ellen, és a diplomáciai csatornákon újraépítette a mogul udvar bizalmát. A brit közvéleményben a „hős” és „közellenség” képei párhuzamosan élnek, de az állami politika itt már világos: a tengerentúli profitszerzés ára az, hogy a kalóz nem lehet „a mi emberünk”. A kortársi leírások – köztük a Brit Könyvtár kéziratai – egyértelműek: Every tette „komolyan veszélybe sodorta” az angol jelenlétet Indiában.
Every maga eltűnt a horizonton: a Bahamák érintése után 1696 nyarán nyoma veszett; néhány embere a bíróságig jutott és bitóra került, de a „királykalóz” nem került elő. A legenda nőtt, a kincsről tovább keringtek a történetek – miközben a lényeg a szárazföldön történt: a kalózroham a birodalmi kereskedelem és a vállalati diplomácia metszéspontján létrehozott egy új állami reflexet, amelyben London kész készpénzzel és jogi szigorral is fizetett a tengeri rend látszatáért.
Innen nézve a Ganj-i-Sawai elfoglalása nem romantikus kaland, hanem rendszerstressz-teszt volt. Megmutatta, mennyire sérülékeny egy globális ellátási ökoszisztéma, ha egy gyors, jól informált és kíméletlen szereplő a megfelelő helyen üt.
Megmutatta azt is, hogy a korporatív állam – a londoni City, a társaság és a korona háromszöge – milyen gyorsan képes válságkezelésre, ha a profitvonal veszélybe kerül: pénzzel simít, joggal fenyeget, és világszintű együttműködést kényszerít ki a kalózvadászatra.
Mennyit érne ma a zsákmány?
- Átlagkeresethez viszonyítva (mit „ér” a jövedelmekhez képest): ~£0,75–1,39 milliárd (2020-as szint).
- Egy főre jutó GDP-hez viszonyított „presztízsérték”: ~£0,85–1,57 milliárd (2020).
- A korabeli GDP-hez mért gazdasági részesedés (mekkora „szelet” volt a gazdaságból): ~£8,8–16,2 milliárd (2020).
