A Kárpát-medencei honfoglalás után a magyar törzsszövetség néhány évtizeden belül új, katonai expanziós korszakba lépett. A korabeli források és kutatók szerint a nép ekkor még félig-meddig nomád társadalmi berendezkedésű volt: a belső béke önmagában nem jelentett nyugalmat.

A termelés és gazdaság még nem volt rendezett; az élelem- és jószágadagolás kiegészítéséhez, továbbá a fejedelmi udvar és a lovas elit fenntartásához fontos forrás volt a zsákmány. Így a magyarok a honfoglalást követően sem ültek tétlenül: minthogy addigra a besenyők már 'eltűntek', a gazdasági túlélés és a fejedelemség stabilitása megkövetelte az aktív külpolitikai, hadjáratos fellépést.

A kutatások ma már arra hívják fel a figyelmet, hogy a korai kalandozások – ahogyan maguk a magyar krónikák is említik – gyakran “honbiztosító hadjáratok”, vagyis a Kárpát-medence biztonságát hivatottak elősegíteni: jellemzően külföldi hatalmak meghívására, pénzért vagy ellenszolgáltatásért indultak a magyar seregcsapatok. Az első nagy észak-itáliai támadás (899–900) például Arnulf bajor herceg (később német király) hívására történt Berengár ellen, s annyira megrázta a nyugat-európai uralkodókat, hogy évtizedekig kényszerültek a magyar fejedelemség szövetségesévé válni.

A kalandozások célterületei

A magyar hadjáratok földrajzi kiterjedése igen széles volt. Nyugat felé elsősorban a Német-római Birodalom területei (Bajorország, Szvábföld, Szászország) és a Frank Királyság egyes részei (Lotharingia, Burgundia, esetenként Aquitania) voltak a fő célpontok. Dél felé gyakran Itáliát (észak-itáliai hercegségek, Apulia, Szicília, Róma környéke) és a Balkán-félszigetet, végül Bizánci területeket támadták meg.

A célpontok között 924–925-ben felbukkan Dél-Franciaország, sőt 942-ben az Ibériai-félsziget északi része (Lérida, Huesca, Barbastro) is – ezt arab források részletesen megörökítették. Északi és keleti irányba is indultak akciók: jártak Lengyelországban (Lendekeknél), a Kijevi Rusz területén, valamint a Kazár Birodalom határán is folytattak küzdelmeket.

Összefoglalóan három fő fejezetre oszthatjuk a kalandozásokat: Nyugat- és Közép-Európa (bajor–német, francia–burgund támadások), Dél-Európa (Itália, Balkán, Bizánc; továbbá egyszeri kalandozás a muzulmán Hispániába), valamint Kelet és Észak (Kijevi Rusz, lengyelek és a pannon–déli szláv területek). Ezekben a támadásokban a magyar harcedzett könnyűlovasság elsősorban a meglepetésszerű portyákra és gyors visszavonulásokra épített, és hírszerzés révén pontosan felmérték a zsákmányolni kívánt tájékozatlan vidéket.

Kiemelkedő hadjáratok és csaták

• Pozsonyi csata, 907 – Bár a Kárpát-medencei hódítás lezárulásáról szóló esemény volt, emblematikus ütközete a kor hajnalának. Ennek során a magyarok döntő vereséget mértek a bajor–frank seregre, s megállították a frankok Magyarországra készülődő hadjáratát. Ez biztosította a magyarok nyugati védelmét, lehetővé téve későbbi portyáikat.

• Brenta menti csata, 899 (vagy 902) – Az észak-itáliai hadjárat egyik csúcspontja. A magyar vezérek (feltehetően Árpád-házi Salárd) serege mintegy 5 ezer fős volt, míg Berengár itáliai király több tízezer fős koalíciót gyűjtött össze. A magyarok színlelt menekülésekkel 200 km-t hátráltak, majd megfelelő terepkörzetben váratlanul visszatámadtak a Brenta folyó mentén. A merész támadástól megzavarodott Berengár serege összeomlott; a magyarok fényes győzelmet arattak, amely Európában is kimagasló hadászati bravúrnak számított.

• Konstanz (Sankt Gallen és Fekete-erdő), 926 – A következő évtizedben a magyarok többször is portyáztak a nyugati frank területeken. 926-ban elfoglalták a svájci Sankt Gallen kolostort, majd a Konstanz város külső falait felgyújtották (a belső várat nem tudták bevenni). Utóbb a Fekete-erdőben rájuk támadó lipcsei Liutfred lovagot is teljes győzelemmel verték vissza. E portya eredményeképpen egész Elzászt és Lotaringiát feldúlták egészen a Loire-völgyéig.

• Merseburgi csata, 933. március 15. – Ez volt az első súlyos vereség a magyarok számára Nyugat-Európában. I. (Madarász) Henrik német király ugyanis megpróbálta beszüntetni az évtizedekig önként fizetett „vámot” (adó fizetését), és erősített védelmi rendszert épített ki Szászországban. A merseburgi csatában a magyar portyázó sereg megtámadta a megerősített német tábort, ám Henrik a lovas–gyalogos együttműködéssel csapdát állított. A magyar sereg – bár észrevette a csapdát – végül vereséget szenvedett; s ez a csata törte meg a nyugati íjász–gyalogosok elleni portyázók hőstörténetét.

• Augsburg (Lech-mező), 955. augusztus 10. – A magyar kalandozások korának egyik utolsó és sorsdöntő ütközete. Egy 8–10 ezer fős magyar hada áttörte a Rajnán, de Ottó király hadaival vívott lechfeldi csatában végérvényesen vereséget szenvedtek. A csata után az elfogott magyar vezéreket – Bulcsút, Lehelt és Súrt – Ottó kivégeztette. Ezzel megtört a magyar túlerő képessége, és Nyugat-Európa felé innentől hosszú időre megszűntek a nagy portyák.

A magyarok megítélése és európai hatásuk

A kalandozások sötét nyomot hagytak a korabeli európai emlékezetben. Nyugati krónikások gyakran szörnyszülöttként, „vadként” emlegették a magyarokat: szokatlan, nagyszabású harcmodorukat és brutalitásukat félelemmel illesztették leírásaikba.

A magyar lovasok olyan gyorsasággal csaptak le, hogy mintha északról érkezett villámcsapásként bukkantak volna fel, majd nyom nélkül tűntek el. Sok uralkodó inkább békefizetésbe menekült; a Német Királyság évtizedeken át kivetette az ehhez szükséges évi adót. E rendszeresen teljesített összeg ellenére 933 után Henrik király nyíltan szembeszállt a magyarokkal és elutasította a „végteljesítést”, amivel kockáztatta a megtorlást.

A magyar portyák eredményeként Európában nőtt a várak és városfalak védelmét erősítő stratégia, és mélyült az a kép, hogy a magyarok „Istentől szabadított büntetésként” járják a földet (ahogy több forrás sugallja). Mindez hosszan tartó félelmet ébresztett a történetírásban: a walesi krónikák, az Anonymus-féle krónikák és késő középkori művek (pl. Képes krónika) is rendszeresen emlékeznek a kalandozások félelmetes „gyászmagyarokra” vagy éppen diadalmas „puskás harcosokra”. A honfoglaló magyarok hírneve tehát egy időre a nyugati krónikák rémképévé vált. Mindez főként azért lehetett félelmetes, mert ezidőtájt nyugaton a vikingek is rendelkeztek hasonló hírnévvel, de a másik irányból.

A kalandozások vége és a 10. század átalakulása

A 10. század második felére a nagy kalandozások mérlege komoly vereség lett a magyaroknak. I. (Nagy) Ottó német király 938-ban visszaverte a német tartományok elleni támadást, majd ellenőrzése alá vonta Észak-Itáliát is. Végül a 955-ben elszenvedett vereség után a Nyugat-Európába vezető magyar hadjáratok megszűntek.

A nyugati hatalom megerősödése után a magyar uralkodók részéről is fordulat következett: Géza fejedelem elkezdte a térség politikai konszolidációját (tisztségek, adózás), fia, Vajk (I. István) pedig az ezredfordulóra megalapította a nyugati típusú keresztény magyar királyságot. A kalandozások fizikai értelemben tehát 955-ben értek véget, ám diplomáciai és gazdasági értelemben is ekkor módosult a magyar stratégia: a régi portyák helyett a magyar fejedelemség végleg kilépett a nyugat-európai hatalmi rendszerbe.

Persze keleten (Bizánc felé) a magyar csapások a 10. század végéig folytatódtak – a század kilencvenes éveiben Adorján (Apor) vezetésével elérték Konstantinápolyt is – de ezeket végül a Magyar Királyság megszületése és keresztényei hagyomány lassan megállította.

Legendák: Lehel kürtje, Botond és társai

A magyar kalandozások korához több legendás történet is fűződik. Talán legismertebb Lehel (Lél) vezér „kürtje”: a monda szerint Augsburgban (955) fogságba esett Lehel a kivégzés előtt még megfújta kürtjét, majd megölte vele a császárt. A Lehel-monda forrásai nem koraiak: ezt a történetet csak a 14. századi magyar krónikák említik először, és a középkori krónikás, Kézai Simon is kételkedett hitelességében.

A legendák ellenére a német és bizánci források szerint Nagy Ottó életben maradt, így a Lehel legendát inkább utólagos krónikai folklórnak tekintik (vagy esetleg más uralkodó hunyt el, nem a császár). Hasonló jellegű Botond vitéz legendája: eszerint Botond 959-ben előlépett a Konstantinápoly várfalánál egy óriási görög harcossal szemben, nagy buzogánycsapásával kitörte az aranyozott kapu rácsát, majd legyőzte a görög bajnokot. E történetet is főként a Képes krónika őrizte meg, és bár a művészi illusztrációk is emlékeznek rá, történeti alapja kétséges.

A kalandozások korát több népmesés elem idézi fel a nemzeti emlékezetben, de ezeket a ma ismert formájukban a krónikás hagyomány alakította ki, így nem tekinthetjük hiteles történeti tényeknek.

djp

Kapcsolódó posztok

 Kalandozásaink avagy magyar hadjáratok … az első komolyabb vereségig

A magyar kalandozások kora 1. ( -933)

A magyar ‘kalandozások’ alakulása 933 után

Árpád vezér és rejtélyes halála

Árpád – a honfoglaló nagyfejedelem és az Árpád-ház alapítója

 Luitpold bajor őrgróf – Kurszán gyilkosa

A pozsonyi csata, ahol talán Árpád vezér is elesett

Az Árpád utáni zűrzavar korszaka – Solt és Fajsz