A svolderi csata az ezredforduló északi világrendjének egyik legsűrűbb pillanata volt. Valamikor 1000 késő nyarán–kora őszén – a saga- és krónikahagyomány szerint szeptember 9–11. táján – a Balti-tenger nyugati medencéjében várakozó szövetséges flotta (I. Villásszakállú Sven dán király, Olof Skötkonung svéd király és a norvég Eiríkr Hákonarson jarlságának hajói) rajtaütéssel szétverte I. Olaf Tryggvason norvég király szerény kíséretét.
Olaf a legendás Hosszú Kígyó (Ormrinn langi) fedélzetén állta a rohamot; a nap végén az utolsó hajó is elesett, a király pedig – a dán források szerint – fegyverzetében a tengerbe vetette magát. A testét sosem találták meg, s így hamar megszületett az „eltűnt király” ellenmítosza is. A csata nem csupán uralkodói dráma: erővonalakat rendezett át az Északi- és a Balti-térségben, és mérnöki–taktikai mintát adott a középkori északi tengeri ütközetekhez.
A háttértörténet személyes és geopolitikai egyszerre. Olaf 995-ben került a norvég trónra, és rövid, nyughatatlan uralkodása alatt erőszakos eszközöktől sem riadva keresztényítette országát – ezzel ellenségeket szerzett a dán és a svéd királyi udvarban, s a Trøndelagban befolyásos Hlaðir-ház (Eiríkr és testvérei) köreiben is.
Házasságpolitikája csak rontott a helyzeten: amikor nővére, Thyra (Tyra), Villásszakáll húga hozományát a vend (wend) uralkodótól akarta behajtani, délre, Wendlandba hajózott; a visszaúton pedig a három uralkodó – Jarl Sigvaldi közreműködésével – csapdát állított neki. A saga-hagyomány kifejezetten Sigvaldit teszi meg az ármány kulcsfigurájának: a jomsborgi jarl hamis biztonságérzetet keltett, majd a döntő pillanatban el is hagyta a norvég királyt. A hadművelet lényege az volt, hogy Olafot kis kíséretre és rossz felderítésre kényszerítsék – ez később a hajók számában is megmutatkozott.
Még a helyszín sem biztos. A középkori elbeszélések „Svolder/Svöldr” szigetet vagy folyótorkolatot emlegetnek; Adamus Bremensis és több latin összefoglaló az Øresund közelébe teszi, más hagyományok a pomerániai partvidékhez, Rügen környékére kötik. A modern történetírás is megosztott, de a nyugati Balti-térség – dán–svéd–wend „határvíz” – tűnik a legvalószínűbb díszletnek. Ami az időpontot illeti: mind a 1000. évhez köti az eseményt, a szeptember 9–11-i tartományt középkori dátumozási szokások (évkezdet szeptemberben) zavarhatják meg. A bizonytalanság nem mellékszál: jól mutatja, mennyire a saga-emlékezeten át látjuk a csatát.
A „Hosszú Kígyó” önmagában is szereplő. A sagák szerint Olaf nagy hajója 34 „szobával”, azaz 34 evezőpárral épült, oldalfalai szokatlanul magasra húzva – ez a fedélzeti közelharcban komoly előny. A király a csatában védelmi állást vett fel: tizenegy hajóját oldalról összekötöztette, középre tette a Hosszú Kígyót, amelynek orra előreugrott a vonalból; ezzel úszó erődöt formált. A merev vonal felszabadította az embereket a manőverezés kényszere alól, és megnehezítette, hogy a túlerő – a dán, svéd és norvég ellenfél száz körüli hajója – egyszerre tudja kihasználni számfölényét. A sagák dicsérete szerint az első, heves dán–svéd rohamot Olaf emberei visszaverték, és csak Eiríkr Hákonarson módszeres „szárnyrágása” billentette át a mérleg nyelvét: hajóját, a Járnbarðinnt ráfeszítette a norvég vonal peremhajóira, egyenként tisztította meg őket, és így jutott el a középen álló királyi zászlóshajóig.
A finálé egyszerre heroikus és kiábrándító. A Hosszú Kígyó magas fedélzetéről sokáig záporoztak a nyílvesszők és gerelyek, de a flotta maradéka elfogyott, a beszállókörök szűkültek. A dán források szerint ekkor, amikor a fogság biztosnak látszott, Olaf pajzsát fejére húzva a vízbe ugrott, és alámerült; a norvég hagyományban hamar felbukkantak az „elmenekült király” történetei is (angyalok, wend hajó, titkos part).
A tény annyi, hogy a király nem került elő, és a csata után Norvégia politikai súlypontja idegen kézbe billent: Eiríkr és testvére, Sveinn Hákonarson dán és részben svéd fennhatóság alatt kormányozta a tartományok jó részét, a délkeleti Viken közvetlen dán kézre került. A keresztényítés tempója és módszere is megváltozott: a nyílt kényszert tágabb vallási türelem váltotta, ami átmeneti „visszapogányodáshoz” vezetett, de a 11. század elejére a folyamat így is visszafordíthatatlanná vált.
A csata tanulságai nem csak a dinasztikus politikára vonatkoznak. Taktikailag Svolder azt mutatja meg, mit tud a skandináv hadihajó, ha nem rajtaütésre, hanem helyben vívott erődharcra kényszerül: a „hajók összebilincselése” a fedélzeti gyalogság erejére épít, és átmenetileg semlegesíti a túlerőt. Stratégiailag pedig azt, hogyan használható ki az ellátási és hírszerzési „szűkület”: a visszaúton, szűk tengerrészen, lerövidített kísérettel haladó uralkodót egy jól időzített csapda fogadta. A sagák Sigvaldit teszik meg a cselszövés karmesterének, de az üzenet tágabb: a „szabad” viking tengeren is működik a koalíciós hadviselés, és a szövetség ereje néha épp a türelem.
Ami a mérleget illeti: Svoldert a források „a viking kor egyik legnagyobb” tengeri csatájaként emlegetik, de ez nem a hajók tényleges, mérnöki mérete miatt vált ikonikus ütközetté, hanem a következmények miatt. Olaf bukásával a norvég királyság egysége megbomlott, és a térség hatalmi viszonyai – dán hegemónia, svéd befolyás, norvég jarli kormányzás – évekre újrarendeződtek. A történetet azóta a sagák, a skandináv krónikák és a 19. századi történeti festészet (például Peter Nicolai Arbo kompozíciói) is a kollektív képzeletbe írták: a Hosszú Kígyó orra a hullám fölé bukik, s a király alakja a víz árnyékában vész el. A mítosz–történelem határsávja itt különösen vékony, de az alapvonalak – a csapda, a túlerő, a király vége és Norvégia politikai szétszabdalása – szilárdak.
