Harún ar-Rasíd trónra lépése 786 szeptemberében nem csupán dinasztikus rutin volt, hanem fordulópont az Abbászida állam politikai ritmusában.
Bátyja, al-Hádí 785–786 közötti rövid uralma alatt megpróbálta félresöpörni öccsét az öröklési sorrendből; a halála után azonban – a források szerint szeptember 14-én – Harún lett a kalifa. Az új uralkodó mögött ott állt a korszak egyik legerősebb politikai tehetsége, az anyja, al-Hajzúrán, aki férje (al-Mahdí) és fiai idején is jelentős befolyással mozgatta az udvari döntéshozatalt. A „kezdet” tehát nem csak szerencse: egy tudatosan épített hatalmi koalíció pillanata, amelyben a palota belső körei és a hivatalnoki elit találkozik.
Harún első nagy döntése ezt a koalíciót intézménnyé emelte. Főminiszterré (vízírusszá) tette Jahjá ibn Hálidot, a barkamidák feje köré pedig hatékony adminisztratív „csapatot” szervezett. A birodalom központi kormányzása ettől a ponttól szabályozottabban működött: pénzügy, posta, tartományi felügyelet, igazságszolgáltatás – mind külön kézben, mégis egységes vezetéssel.
A képhez hozzátartozik, hogy 803-ban ez a bámulatosan mozgékony adminisztráció hirtelen bukott: a barkamidákat Harún letörte, Jahját bebörtönözték, Dzsafar kivégzésével pedig demonstratív határhúzást tett a „miniszterállam” fölé. A birodalom ettől nem omlott össze, de a palota–bürokrácia egyensúlyát újrarajzolta.
Közben a kalifa külpolitikája jellegzetesen „kétfrontos” lett: a nyugati horizonton Konstantinápoly, az északi–keleti peremen a transzoxániai–khuraszáni térség határozta meg a napirendet. A Bizánccal kötött időszakos békék és hadisarcok (Iréne császárné idején) mögött valós erő állt: 806-ban Harún minden addiginál nagyobb hadjárattal söpört végig Kis-Ázsián, aminek a vége újbóli adófizetési kötelezettség volt Niképhorosz császár számára.
A másik oldalon a Khoraszán felől érkező lázadások (például Ráfiʿ ibn al-Lajsz mozgalma) végül személyesen is keletre vitték a kalifát – Tusnál, hadjárat közben halt meg 809-ben. A kettős nyomásból az a józan lecke marad: a klasszikus Abbászida „közép” ereje a perifériák kezelésében állt vagy bukott.
A Harún-kori Bagdad küllemét ma hajlamosak vagyunk az Ezeregyéjszaka képein át látni, de a diplomáciában ez a „fényes központ” nagyon is valóságos volt. A frank uralkodóval, Nagy Károllyal fenntartott követségváltások – és az emblematikus elefánt, Abul-Abbász ajándéka – nem csupán egzotikus epizódok: a kalifátus nyugati kapcsolatrendszerének tudatos építését jelzik, amelyben a presztízs, a kereskedelem és a valláspolitika összefonódott. A „kulturális aranykor” toposza mögött így nagyon is racionális hálózatpolitika húzódik.
A tudományos élet kapcsán gyakran Harúnhoz kötik a „Bölcsesség Házát”. Itt érdemes óvatosnak lenni: a könyvtár–fordítóműhely megszervezését sok szerző valóban az ő udvarához vezeti vissza, de a nagy, intézményesült fordítási vállalkozás és a csillagászati–matematikai kutatások kiteljesedése inkább a fiához, al-Ma’múnhoz köthető. A „kezdet” és a „csúcspont” így két generáció között oszlik meg – de ez nem kisebbíti Harún szerepét, csak pontosítja a mítoszt.
Belpolitikában a kalifa az udvari befolyás két pólusa – al-Hajzúrán anyakirálynői tekintélye és a barkamidák szakértő-állama – között tartotta a mértéket. Anyja 789-es haláláig számottevő ráhatással élt, utána a miniszteri kar kapott nagyobb teret, mígnem 803-ban a „leszálló ágat” választva Harún maga húzta meg az intézményi „vonalat”.
A hatalom szabályozásának másik nagy lépése az utódlás – és itt mutatkozik a legsúlyosabb előrelátási hiba. 802-ben Mekkában háromlépcsős öröklést rögzített: előbb al-Amín, aztán al-Ma’mún, végül al-Kászim. A szöveg – eskükkel, pecsétekkel – mintha mindent lefedett volna, ám a valóságban a bebetonozott kettős hatalmi centrum (Bagdad vs. Khoraszán) a kalifa halála után végül polgárháborúhoz, a „negyedik fitnához” vezetett. A döntés ezért ma is tananyag: a „garantált” egyensúly gyakran a késleltetett válság.
Az a szeptemberi nap – al-Hádí halálának árnyékában – egyszerre teremtett rendet és vetett el ellentmondásokat. Rend lett abban, hogy az Abbászida állam egy erős kezű, jól szervező uralkodót kapott, aki képes volt egyszerre udvart, hadsereget és pénzügyet egy ritmusba hozni. És ellentmondás keletkezett abban, hogy ugyanez a rendszer a következő nemzedék kezében túlfeszült: a barkamidák leverése megrendítette a szakapparátus súlyát, az 802-es öröklési egyezmény pedig – miközben látszólag mindenre gondolt – szétfűzte a hatalmi mezőt. A „Harún-korszak” ezért kettős örökség: a kormányzás minőségének mércéje és a túl jól sikerült központosítás kockázatának példája egyszerre.
Harún ar-Rasíd trónra lépése a birodalmi gépezet csúcsra járatásának kezdete volt – olyan csúcsé, amelyet azután a hatalommegosztás hibái és a perifériák nyomása bontottak meg. A dátum mögött ez a feszültség áll: a rendteremtés és a megörökölt ellentmondás ugyanabban a kézmozdulatban.
