1782. szeptember 13-án a Gibraltár ellen három éve zajló ostrom „nagy rohama” látványos technológiai bemutatóból tűzvészbe fordult.
A francia–spanyol szövetség Jean Le Michaud d’Arçon mérnök tervei alapján tíz, „elsüllyeszthetetlennek és kiéghetetlennek” hirdetett úszó üteget vont a városfalak elé, mögöttük 49 sorhajóval, bombahajókkal és naszádokkal; szemben mindössze ötezer brit védővel a Sziklán.
Estére a brit tüzérek izzó ágyúgolyókkal lángra lobbantották a pallókkal, kábellel, nedves homokkal burkolt rohamhajókat; hajnalra mind a tíz üteg megsemmisült. A szövetséges veszteség aznap 1 473 fő volt (közülük sokan a vízben fulladtak meg), miközben a britek 15 halottat és 68 sebesültet jelentettek – összesen 83 embert.
A vállalkozás logikája érthető volt. A szárazföld felől a sziklafal és a brit ellentűz hetekig-hónapokig szívta ki az ostromsáncok erejét; így született az ötlet, hogy a tenger felől, közelről, tömegben, zúduló tűzzel kell „megpuhítani” a bástyákat.
D’Arçon úszó ütegei régi hadihajókból épültek át: az egyik oldal teljes tüzét egyirányú sortűzre koncentrálták, a fatestekre vastag, vízzel öntözött homok- és faszendvics került, amely elvben elfojtotta volna a beléjük fúródó, izzó lövedékeket. A spanyol flotta hónapokig készült az áttörésre, a gáláns, újító formát pedig festmények és metszetek sokasága örökítette meg – mielőtt a valóság kijózanította a terveket.
A roham napján az ütegek a King’s Bastionnal szemben horgonyra álltak, és órákon át dobták a vasat a városra. A brit válasz először erőtlennek tűnt: a nagy tömegű faállvány és a folyamatos locsolás mintha elnyelte volna a becsapódásokat. Délutánra azonban megváltozott a kép. A brit tüzérek külön kemencékben hevített „red-hot shot”-ot kezdtek lőni, az ágyúk kocsijait pedig úgy alakították át, hogy meredek szögben, lefelé is tűz alá vehessék a rohamflottát. A parázsló lövedékek a rétegek mélyéig jutottak, a vízvezetékek sérülni kezdtek, és egyre több helyen csaptak fel a lángok. Ez nem a legenda köde: a brit hadifestészet mellett a Nemzeti Hadsereg Múzeum leírásai is konkrétan a „forró lövedékeket” nevezik meg fordulópontként.
Éjféltől hajnalig a tragédia teljes lett. A szétlőtt „Talla Piedra” lőszerraktára berobbant, majd sorban a többi üteg is; a füstgombák száz méterekre emelkedtek, a víz tele lett úszó törmelékkel és emberekkel. Ekkor indultak meg Roger Curtis kapitány kis gunboatjai: a közelharc és az önvédelem percei hamar mentéssé váltak, a brit csónakok 357 embert húztak le az égő úszó erődökről – hadifogságba, de élve.
Amikor pirkadt, már csak két sérült üteg maradt, azokat is felgyújtották és elsüllyesztették. A Royal Museums Greenwich összefoglalói találóan „a háború egyik legdühödtebb tűzpárbajának” nevezik a napot; a végén tízből nulla maradt a vízen.
A szövetségesek azon a tizenkét órán 1 473 főt vesztettek (beleértve a vízbe fúltakat és a sáncoknál elesetteket), miközben a brit helyőrség 83 fő veszteséget vallott be. A különbség nemcsak tűzerő, hanem anyagtani lecke volt: a „kiéghetetlenség” a laborban hihetőnek tűnt, a terepen viszont a láng terjedése, a kábelek és faelemek parázslása, a vízcsövek sérülése és a levegő huzata együttműködött a tűzzel. Az is biztos, hogy a brit oldal nem pusztán szerencsés volt: a lefelé tüzelő állványok és a forró lövedékek célzott rendszere, valamint a kis gunboatok rugalmas beavatkozása egyszerre döntött.
Stratégiai szinten a „nagy roham” bukása eldöntötte az ostrom ritmusát. Októberben Richard Howe tengernagy konvoja átjutott a blokádon és feltöltötte a készleteket; a francia–spanyol parancsnokság kifulladt, a Szikla brit kézen maradt. A kortárs brit közvélemény ezt az epizódot az amerikai függetlenségi háború utolsó nagy európai győzelmeként ünnepelte, a spanyol történetírás pedig a legkellemetlenebb kudarcok egyikeként tartja számon. A technológiába fektetett remény – „úszó erődök” – látványosan ütközött a védelem egyszerű, de jól szervezett innovációjába.
A nap végére a tenger tükrén csak pernyeszag és szégyen úszott. A brit helyőrség állt, a szövetséges flotta leégett, a mérleg pedig kegyetlenül aszimmetrikus volt: 1 473 kontra 83. A „kiéghetetlen” ütegek története azóta is figyelmeztetés: az anyag – ha rosszul értjük – nem a mi oldalunkon áll, és egy szikra elég, hogy kiderüljön, mennyire.
Kapcsolódó posztok
Rennes ostroma a breton örökösödési háborúban
Konstantinápoly ostroma és elfoglalása 1204-ben
Drégely várának eleste
A török flotta legnagyobb veresége – a lepantói csata (1571)
A nándorfehérvári diadal utolsó napja
