A 13. század eleji Magyarország egyik legvitatottabb alakja Merániai Gertrúd, aki 1185. szeptember 24-én született Andechsben, IV. Berthold merániai herceg és a wettini Rochlitzi Ágnes gyermekeként.
Nővére, Ágnes később a francia II. Fülöp Ágost felesége lett (bár házasságukat később az egyház érvénytelenítette); Hedviget, Imre lengyel herceg feleségét Szent Hedvigként tiszteli a katolikus egyház; Ekbert bambergi püspök, Berthold később aquileiai pátriárka lett; Henrik isztriai őrgróf lett, Ottó pedig követte apját a merániai hercegség élén. Már ez a családfa is jelzi, hogy Gertrúd története nem pusztán udvari krónika: Európa nagyhatalmi élete is átszűrődött rajta.
Talán 1203-ban ment férjhez Imre király öccséhez, András herceghez. Házasságuk tíz évében öt gyermek született: Anna (1204–1237), aki II. Iván Aszen bolgár cárhoz ment; a későbbi IV. Béla (1206–1270); Erzsébet (1207–1231), akit Assisi szellemével rokon önfegyelme és irgalma Szent Erzsébetté emelt; Kálmán (1208–1241), Szlavónia hercege, időszakonként Halics királya; és András (1210–1234), aki szintén Halics trónján tűnt fel.
Amikor 1205 tavaszán III. László gyermekkirály meghalt, Gertrúd férje, András lépett trónra. A belső hatalmi feszültségek – a báty, Imre és András korábbi ellentétei – ekkorra már mindent átitattak. Gertrúd köré udvaroncok, rokonok, német és észak-itáliai lovagok gyűrűje szerveződött; nem volt titok, hogy az uralkodó bőkezűen jutalmazta őket.
A kortárs elbeszélések – amelyek részben ellenséges tónusukról ismerhetők fel – ebből „mértéktelen kegyosztást” kerekítettek, de a képlet azért ennél összetettebb: az Árpád-kori állam szokásrendje szerint a királyi hatalom hűbéri hálókon át létezett, és Gertrúd épp ezeket a kapcsolódásokat használta.
Ha András hadakozott, a kormányzás gyakran az ő kezébe került; Dietrich von Apolda találó mondata („férfias lélekkel” intézte az államügyeit) nem csupán poétikus fordulat, hanem a gyakorlat rövid leírása volt. Öccse, Berthold 1206-tól kalocsai érsek, majd később aquileiai pátriárka lett – a rokoni karrier minden előnyével és politikai kockázatával.
A kockázat 1213. szeptember 28-án tört felszínre. Egy pilisi vadászaton magyar főurak csoportja meggyilkolta a királynét. A legbiztosabban azonosított tettes Töre nembéli Péter, akit András később karóba húzatott; mások jószágvesztéssel bűnhődtek. A szereposztás többi része forrásonként eltér: Kacsics nembéli Simon neve gyakran felmerül, VI. Lipót osztrák herceg jelenlétét és megsebesülését viszont nem minden hagyomány erősíti meg. Az uralkodó mozgástere szűk volt: a lázadó elit egy részétől függött, így a megtorlás korlátozott maradt. A nagyobb rendteremtésre majd IV. Béla idején kerül sor, amikor a fiú már királyi hatalommal a háta mögött rendezhette anyja ügyét is.
Gertrúd temetése a Pilisszentkereszt melletti ciszterci apátságban történt, díszes szarkofágban. Az apátságot III. Béla és Chatillon Anna alapította 1184-ben; a török kor viharai elpusztították, a romokat 1967 és 1980 között tárták fel. A 13. századi francia mester, Villard de Honnecourt rajzfüzetében felbukkan a magyar királyné síremlékének ábrázolása – apró, de sokatmondó jelzés, hogy története nemcsak a magyar emlékezetben hagyott nyomot - főként, hogy nővére egy francia királyné volt.
A királyné alakjához egy különös irodalmi árnyék is tapad: a „Reginam occidere nolite timere bonum est…” kezdetű latin mondat, amelyet gyakran János esztergomi érsekkel és a merénylettel hoznak összefüggésbe, mintha kétféle központozással ellentétes értelmű üzenetet hordozna.
A kutatás józanabb része szerint ez retorikai példatárakból ismert iskolapélda (Boncompagno da Signa műveiben is felbukkan), nem pedig hiteles, az eseményhez kötött levél. A legenda tehát inkább tükrözi, hogyan szeretünk hinni a nyelvi csavarokban, mintsem a valóság menetét.
Végül egy szál a hosszú rokoni szövetből: a családfa távoli ágain Árpád-házi kapcsolódás is kirajzolódik. I. Béla leánya, Zsófia révén, az isztriai–andechsi kapcsolatokon át vezet az út Gertrúd apjáig, IV. Bertholdig.
Gertrúd figurája így két arcot visel: az egyik a befolyásos, cselekvő királyné, aki beleáll az államügyekbe; a másik a bűnbakká tett idegen asszonyé, akire könnyű volt ráírni a kor feszültségeit.
Kapcsolódó posztok
Egy különös házasság – francia változat
Erkölcsös Lipót – a kiközösített herceg
Jolánta – az elfeledett magyar királylány
Hogyan hunyt el II. András unokája, Aragóniai Izabella?
