A 13 aradi vértanú között Láhner György különös szerepet tölt be: nem fényes csaták hőse volt elsősorban, hanem a honvédsereg hátországának, a fegyver- és lőszergyártásnak a megszervezője. 1849. október 6-án, a saját születésnapján végezték ki Aradon – ez az életrajzának gyakran idézett, egyszerre jelképes és megrendítő zárópontja.
Eredet, császári szolgálat
Születési helyéről a szakirodalom megoszlik: az újabb összefoglalók és emlékhely-leírások a Turóc megyei Necpált adják meg (ma Necpaly, Szlovákia), ahová emlékoszlop is köti nevét; régebbi lexikonok Besztercebányát említik születési helyként. Ami biztos: 1795. október 6-án látta meg a napvilágot, német polgárcsaládban.
Katonai pályáját a császári-királyi hadseregben kezdte: 1816-ban hadapródként a 33. gyalogezredhez lépett be, és több évtizedes szolgálattal, gyakorlati szakmai tudással került 1848 tavaszára a forradalmi Magyarország közelébe. A családi iratok szerint olasz származású felesége (Concetta/Conchetti Lucia) és egy leánygyermek kapcsolódik hozzá – a magánéletéről kevés adat maradt, de ennyi is jelzi, hogy nem igazán „született” magyar közegből érkezett a honvédseregbe.
Átállás 1848-ban – a „hadi felszerelés” főfelügyelője
1848 tavaszán, csekély magyar nyelvtudással, önként ajánlotta fel szolgálatait az alakuló honvédseregnek. Szeptemberben a 3. honvédzászlóaljhoz kapcsolódik a neve, októberben azonban már a hadügyminisztérium a katonai felszerelés és fegyverzet főfelügyelőjévé teszi – ez az a tisztség, amely egész 1849-ben meghatározza a pályáját. A feladat: fegyver- és lőszergyárak felállítása, a gyártás felfuttatása, majd – a hadihelyzethez igazodva – a műhelyek áthelyezése, kitelepítése és újraindítása volt.
Az első nagy próba a Pest–Buda kiürítése volt (Windisch-Grätz téli offenzívája idején). Láhner nem hagyott szétverhető üzemeket maga után: amit lehetett, leszereltetett, kimenekített, és kelet felé telepített. E tudatos „ipari visszavonás” tette lehetővé, hogy a tavaszi hadjárat küszöbén újrainduljon a termelés. A legfontosabb csomópont Nagyvárad lett: itt szervezte meg 1849 januárjától az ország legnagyobb fegyver- és lőszerellátó központját; a különféle műhelyeket (vaktöltény, gyutacs, szurony, kard, lőszerraktár) a vár különböző tereibe, még kazamatákba is beosztották.
Láhner 1849. február 6-án tábornoki rangot kapott – ez hivatalosan is elismerte, hogy kulcsterületet irányít. Amikor a haditanács 1849 májusában már arról döntött, hogy a gyárakat ismét Pestre telepítik vissza; a költöztetést ismét ő vezényelte le. A korabeli beszámolók megőrizték jelképes gesztusát: több honvédágyúra a „Ne bántsd a magyart!” mottót íratta – Zrínyi nyomán, a honvédség önazonosságát is erősítve.
A szabadságharc bukása és az aradi ítélet
Világos után fogságba esett, és Aradon hadbíróság elé állították. Az ítélet: kötél általi halál. 1849. október 6-án, a születésnapján végezték ki. A magyar emlékezetben ez a tény külön hangsúllyal él: a halál napja egybeesik a születésével, ami a vértanúság jelentéskörét még fontosabbá teszi.
A kivégzés utóéletéről szórványos adatok maradtak fenn. Egy angol nyelvű összefoglaló szerint a szülőföld szolgabírója lefizette az aradi hóhérokat, hogy a holttestet kiadhassák, és Necpálra szállíthassák – itt temették el, majd maradványait a 20. században kriptába helyezték át. Ez a szál kevésbé forrásbő, de a helyi emlékezet és emlékműrendszer ma is Necpálhoz köti alakját.
Miért fontos Láhner?
1) A háttér frontvonalra emelése. A magyar hadtörténetben a „hős” gyakran a csatamezőn áll. Láhner története arról szól, hogy ipari és logisztikai teljesítménnyel is lehet hadat dönteni. A honvédsereg 1849 tavaszi megújulása elképzelhetetlen lett volna pótolt ágyúk, lőpor, gyutacs, szurony és kard nélkül – mindezt szétszórt, mozgó üzemekből kellett biztosítani. Nagyvárad rövid időre az ország „hadi nagyüzeme” lett.
2) Intézkedő, nem szónokló alkat. Életrajza nincs tele idézetekkel; amit tudunk, az utasításokból és jelentésekből bontakozik ki. Kossuth 1849. februári debreceni levele például egy fegyvergyárossal kötendő szerződés részleteit szabályozza – Láhner nem a retorikában volt erős, hanem a végrehajtásban.
3) A „nem született magyar” hűsége. A német anyanyelvű, császári múltú tiszt csekély magyar nyelvtudással állt szolgálatba – majd a honvédseregben egészen tábornoki rangig jutott, és életével fizetett a választásáért. A 48-as generáció soknyelvűségét és multikultúrájúságát Láhner pályája plasztikusan mutatja.
Személyiség és örökség – amennyit a források engednek
Láhner nem volt naplóíró, nem volt szónok. Néhány apróság mégis maradandó. Necpálon emlékoszlop őrzi a nevét; a magyar közgyűjteményekben portréi keringenek, ismertetői rendre kiemelik 1849. február 6-i tábornoki előléptetését és a nagyváradi fegyvergyár megszervezését.
Ha a 48–49-es szabadságharcot nem csak zászlókban és rohamokban, hanem műhelyekben, esztergapadokban, raktárlistákban is mérjük, Láhner György neve az élre kerül. Életműve – kevés szó, sok munka; kevés csinnadratta, sok felelősség – olyan szerepfelfogás, amely nélkül a „fényes tavasz” egyszerűen nem történhetett volna meg.
