Az 1851-es londoni világkiállítás — melynek hivatalos neve Great Exhibition of the Works of Industry of All Nations, azaz „Az összes nemzet iparának nagy kiállítása" volt — kora leglenyűgözőbb vállalkozásának bizonyult.
A viktoriánus Anglia a világ műhelyévé vált, s Londonnak immár csak egy méltó színpadra volt szüksége, ahol megmutathatta erejét az emberiségnek.
A kiállítás eszméje Albert herceg, Viktória királynő férje fejéből pattant ki, aki a Királyi Ipari Társasággal szoros együttműködésben dolgozta ki a tervet. Albert herceg az 1849-es párizsi ipari kiállításon szerzett benyomásait felhasználva egy merőben újfajta, minden korábbinál ambiciózusabb rendezvény megteremtésére törekedett: egy olyan megmutatkozásra, amelyen az egész világ részt vehet — kiállítóként és látogatóként egyaránt.
Az előkészületek kálváriája
A Királyi Bizottságot 1850 januárjában hívták életre, s élére magát Albert herceget állították. A testület feladata volt az egész vállalkozás koordinálása: a helyszín kiválasztásától a kiállítók toborzásán és a pénzügyi alapok megteremtésén át egészen a biztonsági rendszabályok kidolgozásáig. A kormány kezdetben vonakodott állami pénzekkel hozzájárulni a projekthez, így a szervezők adományokra és előfizetéses jegyértékesítésre támaszkodtak. A vállalkozó szellemű Henry Cole, a bizottság egyik kulcsfigurája járta a vidéki városokat, gyárosokat és kereskedőket győzve meg a befektetés fontosságáról.
A pénzügyi helyzetet az tette különösen kényessé, hogy a Bizottság tagjai személyes vagyoni felelősséget vállaltak az esetleges veszteségekért. Ez az elkötelezettség végül meghozta gyümölcsét: a belépőjegyekből és a kiállítói díjakból befolyó összeg nemhogy fedezte a kiadásokat, hanem tekintélyes nyereséget is termelt — amelynek egy részét később a londoni Albertopolis kulturális negyed létrehozására fordították, ahol ma a Victoria and Albert Museum és a Natural History Museum áll.
A helyszín meghatározása
A bizottság döntése a Hyde Park melletti területre esett, ám ez heves vitákat váltott ki. A kritikusok attól tartottak, hogy a park fái kivágásra kerülnek, s hogy a tömeg megzavarja az előkelő Mayfair-negyed lakóinak nyugalmát. Maga The Times is ellenségesen írt a tervről, s több képviselő is tiltakozó beadványt nyújtott be a parlamentbe. A nyomás hatására a szervezők ígéretet tettek arra, hogy az épületet a rendezvény végeztével lebontják, és a park eredeti állapotában kerül visszaadásra a közönségnek.
„Egy olyan csarnokot kell emelnünk, amely nemcsak befogadja a világ kincseit, hanem maga is a világ nyolcadik csodájává válik."
A Kristálypalota születése
A helyszín meghatározása után a következő kérdés az épület mikéntje volt. A bizottság 245 tervpályázatot kapott, ám egyik sem nyerte el tetszését. A megoldást végül egy kertész és amatőr tervező, Joseph Paxton hozta el, aki a nagy tárgyalóteremben rögtönözve vázolta fel elképzelését egy itatóspapírdarabra. Paxton a chatsworth-i hercegi kert számára korábban tervezett üvegháza alapján egy hatalmas, moduláris vasszerkezetet és üvegfelületet javasolt — olyan szerkezetet, amelyet gyorsan fel lehetett állítani, majd szét is lehetett szedni.
Az eredeti tervek szerint az épületet a Hyde Park szélén álló öreg szilekkel kellett volna körülvenni, ám a fák megmaradása is dilemmát okozott. Paxton zsenialitása éppen abban mutatkozott meg, hogy a fák köré ívelt, üveg kupolás védelmet tervezett, így a természet és a technika egybeolvadt. A kortársak csodálattal vegyes humorral találták ki a csúfnevet: Crystal Palace, vagyis Kristálypalota — s a gúnynévből hamarosan jelkép lett.
A Kristálypalota számokban
- Hossza: 563 méter — akkor a világ leghosszabb épülete
- Szélessége: 124 méter a főhajóban
- Magassága: 39 méter a középső kupolánál
- Üvegfelület: közel 84 000 négyzetméter — az akkori brit üvegtermelés egyharmada
- Vasoszlopok száma: 3 300 darab
- Előállítási idő: mindössze 17 hét (1850 szeptembere – 1851 februárja)
- Kiállított tárgyak száma: több mint 100 000
- Részt vevő országok: 32 nemzet
Az építés logisztikája
A Kristálypalota felépítése önmagában is mérnöki bravúr volt. Fox, Henderson and Company vállalkozó cég csupán 17 hét alatt emelte fel az óriási szerkezetet. A rendszer lényege a modularitás volt: az összes elemet — vas tartókat, üveglapokat, fa padlóelemeket — gyárakban állították elő, s csupán a helyszínen szerelték össze.
Csúcsidőszakban naponta akár 2 000 munkás is dolgozott az épületen. Az üvegelőállítást Chance Brothers birminghami üzeme vállalta, amely addig soha nem tapasztalt ütemben gyártotta a hengeres eljárással készülő üvegtáblákat.
Különös figyelmet érdemel, hogy a park eredeti tölgyeit és szílfáit nem vágták ki: Paxton ívelt, üvegboltozatos „védelemmel" vette körbe a fák koronáját, amelyek így a kiállítótér szerves részévé váltak. Ez a megoldás egyszerre volt praktikus és szimbolikus: a természet és az ipar harmóniájának látványos demonstrációja.
Kapcsolódó posztok
Az első földalatti – London, 1863
A „viktoriánus internet” hajnala – a távíró forradalma
Az első postabélyegek megjelenése – a Penny Black
A konzervipar születésnapja
Gázvilágítás Londonban
A világ első autóversenye – 130 éve
