1440. július 17-én koronázták magyar királlyá a lengyel III. Ulászlót, aki Magyarországon I. Ulászló néven uralkodott. Ő volt a Jagelló-ház első magyar királya, és egyúttal a középkori lengyel–magyar perszonálunió második uralkodója Nagy Lajos után.

Ulászló még nem töltötte be tizenhatodik életévét, amikor elfoglalta a magyar trónt. Uralkodása alig négy évig tartott: 1444. november 10-én, húszéves korában eltűnt a várnai csatában. A történészek szinte bizonyosra veszik, hogy az ütközetben életét vesztette, holttestét azonban soha nem sikerült kétséget kizáróan azonosítani. Ez a bizonytalanság már saját korában híreszteléseket szült, később pedig különös túlélési legendák egész sorának adott táptalajt.

A gyermekkorban megszerzett lengyel korona

Ulászló 1424. október 31-én született Krakkóban. Édesapja az idős II. Jagelló Ulászló, lengyel nevén Władysław II Jagiełło volt, Litvánia egykori nagyfejedelme, aki Hedvig lengyel királynővel kötött házassága után keresztelkedett meg, és 1386-ban foglalta el a lengyel trónt.

Jagelló Ulászló pontos születési éve nem ismert, ezért életkorát sem lehet teljes bizonyossággal meghatározni. Annyi bizonyos, hogy már idős ember volt, amikor fia megszületett. Ulászló mindössze kilencévesen örökölte meg a lengyel koronát apja 1434-ben bekövetkezett halála után. Fiatal kora miatt a tényleges politikai irányítás kezdetben a királyi tanács, valamint a világi és egyházi előkelők kezében maradt. Közülük különösen nagy befolyásra tett szert Zbigniew Oleśnicki krakkói püspök, a lengyel politika egyik legmeghatározóbb alakja.

Ulászló hatalmát az is korlátozta, hogy apja uralkodása során jelentős kiváltságokat adott a lengyel nemességnek. A Jagelló-monarchia ereje ezért már ekkor nagymértékben függött a főurakkal és a köznemességgel kialakított együttműködéstől. A gyermek király ugyanakkor gondos vallási és lovagi nevelésben részesült, amelyben fontos szerepet kapott a kereszténység védelmének eszménye. Ez későbbi törökellenes politikájára is jelentős hatást gyakorolt.

A magyar trón megüresedése

Magyarországon 1439 őszén alakult ki súlyos örökösödési válság. Luxemburgi Zsigmond veje és utóda, Habsburg Albert 1439. október 27-én meghalt, miközben özvegye, Luxemburgi Erzsébet várandós volt.

Az oszmán fenyegetés egyre súlyosabbá vált, ezért a magyar főurak jelentős része nem akarta az ország irányítását egy még meg sem született gyermekre és az őt képviselő gyámtanácsra bízni. Olyan uralkodót kerestek, aki személyesen vezetheti az ország védelmét, és külső katonai támogatást is biztosíthat.

A választás a fiatal lengyel királyra esett. Ulászló lengyelországi erőforrásai, Jagelló származása és a két ország együttműködésének lehetősége komoly előnyt jelentett. A magyar rendek 1440 elején ajánlották fel neki a koronát, majd március 8-án királlyá választották. A tárgyalások során felmerült, hogy Ulászló vegye feleségül Albert özvegyét, Luxemburgi Erzsébetet, és biztosítsa születendő gyermekének ausztriai és csehországi öröklési jogait. A házasság egyben a két szemben álló dinasztikus igény kibékítését is szolgálta volna.

Erzsébet azonban nem mondott le saját gyermeke trónigényéről. 1440. február 22-én fiút szült, aki később V. László, illetve Utószülött László néven vált ismertté.

A Szent Korona elrablása

Erzsébet még gyermeke születése előtt elhatározta, hogy megszerzi a Visegrádon őrzött Szent Koronát. A veszélyes feladattal egyik udvarhölgyét, Kottanner Jánosnét bízta meg. Kottanner saját visszaemlékezése szerint társaival éjszaka jutott be a koronát őrző helyiségbe, feltörte a zárakat, majd a koronát egy párnába rejtve vitte el.

A vállalkozás sikerült, és a mindössze néhány hónapos Utószülött Lászlót 1440. május 15-én Székesfehérváron megkoronázták. A szertartást Szécsi Dénes esztergomi érsek végezte el a valódi Szent Koronával, így formailag megfelelt a magyar koronázási hagyomány legfontosabb követelményeinek.

Erzsébet lépése kész helyzet elé állította Ulászló híveit. A magyar rendek többsége azonban továbbra sem akarta elfogadni a csecsemő uralmát. Érvelésük szerint a királyi hatalom nem csupán az öröklésből és a koronázásból, hanem az ország politikai közösségének választásából is származott. Ez fontos állomás volt a magyar rendi állam fejlődésében.

Ulászló rendhagyó koronázása

Ulászló 1440 májusában érkezett Magyarországra. Mivel a Szent Korona Erzsébet birtokában volt, a hagyományos koronázási szertartást nem lehetett teljes egészében megtartani. A lengyel uralkodót végül 1440. július 17-én koronázták meg Székesfehérváron.

A szertartást ugyanaz a Szécsi Dénes esztergomi érsek végezte, aki korábban a csecsemő Lászlót is megkoronázta. A Szent Korona helyett azt a koronát használták, amely a hagyomány szerint Szent István székesfehérvári fejereklyéjét díszítette. Ulászló koronázása tehát a három hagyományos feltételből kettőnek megfelelt: Székesfehérváron és az esztergomi érsek közreműködésével történt, de nem a Szent Koronával.

A rendek külön határozatban nyilvánították érvényesnek a koronázást, és a helyettesítő koronát az adott alkalomra a Szent Koronával azonos jogi hatályúnak ismerték el. A döntés azt fejezte ki, hogy rendkívüli körülmények között az ország politikai akarata felülírhatta a koronázási jelvény hiányából fakadó akadályt. Ulászló uralmát ennek ellenére Erzsébet és hívei továbbra sem tekintették törvényesnek.

Két király és egy ország

Magyarországnak ettől kezdve két megkoronázott királya volt. Az egyik oldalon a gyermek V. László és édesanyja, Luxemburgi Erzsébet állt, a másikon I. Ulászló és az őt támogató rendek.

Erzsébet mögött több befolyásos főúri család, köztük a Garaiak és a Cilleiek sorakoztak fel. Emellett segítséget kapott III. Frigyes német királytól, a későbbi német-római császártól is. A Felvidék jelentős részén Jan Jiskra, magyarosan Giskra János cseh zsoldosvezér épített ki hatalmat Erzsébet és a gyermek László nevében.

Ulászló legfontosabb magyarországi támogatói közé tartozott Újlaki Miklós és Hunyadi János. Hunyadi ekkor még nem rendelkezett későbbi országos tekintélyével, de katonai képességei és a királyhoz való hűsége gyors felemelkedést biztosított számára.

A trónviszály fegyveres összecsapásokhoz vezetett. Hunyadi és Újlaki Bátaszéknél súlyos vereséget mért a Garai-párt csapataira. A győzelem megerősítette Ulászló helyzetét, de önmagában nem vetett véget a polgárháborúnak. A küzdelem egészen 1442 végéig folytatódott, amikor Cesarini Julián bíboros közvetítésével Győrben megegyezés született Ulászló és Erzsébet között. Erzsébet röviddel később meghalt, pártja azonban nem tűnt el teljesen, és Jiskra még hosszú éveken át megtartotta felvidéki hatalmának jelentős részét.

Hunyadi felemelkedése

Ulászló a polgárháború során tanúsított szolgálataiért Hunyadi Jánost és Újlaki Miklóst erdélyi vajdává, székelyispánná, valamint a déli védelem meghatározó vezetőivé tette.

Hunyadi felismerte, hogy a pusztán védekező hadviselés nem elegendő az oszmán terjeszkedés feltartóztatásához. Az ellenséges portyák visszaverése mellett támadó hadjáratokat indított a Magyar Királyság déli határain túlra is. 1441-ben és 1442-ben több jelentős győzelmet aratott az oszmán csapatok felett Szerbiában, Erdélyben és Havasalföldön.

Sikerei rendkívüli lelkesedést váltottak ki Magyarországon és Európa más részein is. Hunyadit egyre inkább a kereszténység védelmezőjeként kezdték ünnepelni, Ulászló pedig lehetőséget látott arra, hogy katonai győzelmekkel erősítse meg vitatott magyarországi uralmát.

A hosszú hadjárat

1443 őszén Ulászló, Hunyadi János és Brankovics György szerb despota nagyszabású hadjáratot indított az Oszmán Birodalom balkáni területeire. A vállalkozás később hosszú hadjárat néven vált ismertté.

A keresztény sereg mélyen benyomult a Balkánra, elfoglalta Ništ és Szófiát, valamint több oszmán seregrészt legyőzött. A Zlatica-szorosnál azonban a tél, az utánpótlás nehézségei és az oszmán ellenállás megállította az előrenyomulást. A hadsereg végül visszafordult, de visszavonulás közben Kunovicánál újabb győzelmet aratott.

A hadjárat katonai értelemben nem hozott döntő áttörést, és a keresztény seregnek nem sikerült eljutnia az Oszmán Birodalom központi területeire. Európában mégis fényes diadalként ünnepelték, mert bebizonyította, hogy az oszmán erőket nyílt ütközetben is le lehet győzni. A sikerek nyomán megerősödött az a remény, hogy egy újabb keresztes hadjárattal akár teljesen ki lehet szorítani az oszmánokat a Balkánról.

A béke és az „esküszegés” kérdése

A hosszú hadjárat után II. Murád szultán hajlandónak mutatkozott a megegyezésre. A béketárgyalásokban fontos közvetítő szerepet játszott Brankovics György szerb despota, aki saját országának visszaszerzésében volt érdekelt.

A tárgyalások 1444 nyarán Drinápolyban kezdődtek, majd az oszmán követek Magyarországra érkeztek. A megállapodást a történeti hagyomány gyakran szegedi békének nevezi, noha a végső esküvel történő megerősítésre valószínűleg 1444. augusztus 15-én, Váradon került sor.

A feltételek a keresztény fél számára kedvezőek voltak. Az oszmánok vállalták Szerbia helyreállítását, több elfoglalt vár visszaadását és Brankovics fogságban tartott fiainak szabadon bocsátását. A megállapodás hosszabb, a források szerint tíz évre szóló fegyverszünetet irányzott elő.

Ezzel egy időben azonban IV. Jenő pápa, Cesarini Julián bíboros és több európai hatalom egy új keresztes hadjárat megszervezésén dolgozott. Velence és a pápai állam hajóhadat ígért a tengerszorosok lezárására, és úgy tűnt, hogy II. Murád kis-ázsiai háborúi miatt különösen kedvező alkalom kínálkozik a támadásra.

Ulászló ezért egymással nehezen összeegyeztethető kötelezettségeket vállalt. Miközben követei békéről tárgyaltak, a király már ígéretet tett a hadjárat folytatására is. Cesarini olyan jogi nyilatkozatot fogalmazott meg, amely előre érvénytelennek tekintette azokat a megállapodásokat, amelyek akadályoznák a keresztes háborút.

A későbbi hagyomány ezt egyszerűen úgy foglalta össze, hogy Ulászló megszegte a töröknek tett esküjét, mert a pápai követ szerint „hitetlennek tett eskü nem kötelez”. Ez a mondat azonban inkább a történet későbbi, leegyszerűsített értelmezése, mintsem biztosan adatolható szó szerinti kijelentés.

Ulászló kétségtelenül hátat fordított a megállapodásnak, de a történet jogi és diplomáciai háttere jóval összetettebb volt a puszta esküszegésnél. A béketárgyalások, a keresztes hadjárat előkészületei és az egymásnak ellentmondó eskük részben egy időben zajlottak. A döntést nemcsak vallási lelkesedés, hanem a pápai diplomácia, a magyarországi politikai helyzet és a hosszú hadjárat sikereiből fakadó túlzott önbizalom is befolyásolta.

Az utolsó keresztes hadjárat

A keresztény sereg 1444 szeptemberében indult el Magyarországról. Létszámát általában tizenhat- és húszezer fő közé teszik. A hadban magyar, lengyel, cseh, horvát, bosnyák és havasalföldi csapatok, valamint pápai támogatással toborzott katonák is részt vettek.

A terv szerint a hadsereg a Duna mentén és a Fekete-tenger partvidékén haladt volna előre, miközben a velencei és pápai hajók megakadályozzák, hogy II. Murád átszállítsa kis-ázsiai csapatait Európába.

A terv azonban kudarcot vallott. A keresztény flotta nem tudta lezárni hatékonyan sem a Boszporuszt, sem a Dardanellákat. Egyes korabeli és későbbi források szerint genovai hajósok pénzért segítettek az oszmán sereg átszállításában, ennek részletei azonban nem tisztázottak. Az mindenesetre bizonyos, hogy II. Murád jelentős erőket tudott Európába vezényelni.

A szultán korábban átadta a hatalmat fiának, II. Mehmednek, a későbbi Konstantinápoly-hódítónak, a válság hírére azonban ismét ő állt az oszmán hadsereg élére.

A várnai csata

A két sereg 1444. november 10-én találkozott a Fekete-tenger partján fekvő Várna közelében. A keresztény hadsereg egyik oldalát a tenger, a másikat egy tó és mocsaras terület határolta, így a visszavonulás lehetősége korlátozott volt.

Az oszmán sereg létszámát a különböző források negyven- és hatvanezer fő közé teszik, vagyis jelentős túlerőben lehetett. A középkori hadseregek létszámadatai azonban rendszerint bizonytalanok, ezért a pontos számokat óvatosan kell kezelni.

Hunyadi János irányította a keresztény sereg hadrendjét. A harc első szakaszában az oszmán balszárny támadása komoly veszélyt okozott, Hunyadi azonban lovasságával sikeres ellentámadást vezetett. A keresztények több ponton visszaszorították az oszmán csapatokat, ezért egy ideig úgy tűnhetett, hogy a túlerő ellenére is megszerezhetik a győzelmet.

A csata közepén II. Murád a janicsárok által védett állásban tartózkodott. A szultán előtt cölöpökkel, árkokkal és összekapcsolt pajzsokkal megerősített védővonal húzódott.

A húszéves Ulászló ekkor saját lengyel és magyar lovagjaival támadást indított a janicsárok központja ellen. A roham pontos indítékát nem ismerjük. Elképzelhető, hogy a király az oszmán központ áttörésével akarta egyetlen csapással eldönteni az ütközetet, vagy személyes hőstettel kívánta megszerezni a győzelmet. A későbbi elbeszélések szerint Hunyadi kifejezetten óvta ettől, de nem biztos, hogy ez a párbeszéd valóban az ismert formában hangzott el.

A királyi lovasság áttörte az első vonalakat, a roham azonban a janicsárok védelménél elakadt. Ulászló lova elesett vagy megsebesült, a király pedig a földre zuhant.

Hogyan halt meg Ulászló?

Ulászló halálának pontos körülményeiről nem maradt fenn teljesen megbízható, közvetlen beszámoló. Egy oszmán hagyomány szerint egy Koca Hızır nevű janicsár ölte meg és fejezte le. A levágott fejet állítólag lándzsára tűzve mutatták fel, ami pánikot keltett a keresztény seregben.

Más források szerint a királyt előbb elfogták, és csak később végezték ki. A magyar és lengyel katonák közül senki sem tudta hitelt érdemlően azonosítani a holttestét. Az oszmánok által bemutatott fej valódisága sem állapítható meg teljes bizonyossággal.

A király eltűnése azonban megtörte a keresztény hadsereg ellenállását. Hunyadi megpróbálta folytatni a küzdelmet és rendezni a sorokat, de a sereg végül felbomlott. A katonák egy része a csatatéren esett el, másokat menekülés közben öltek meg vagy ejtettek foglyul. Cesarini Julián bíboros is a visszavonulás során vesztette életét.

A vereség következményei

A várnai vereség súlyos csapást jelentett Magyarország és a Balkán számára. Nem nyitotta meg azonnal az utat az oszmánok előtt Közép-Európa belsejébe, de szertefoszlatta annak reményét, hogy egyetlen nagy keresztes hadjárattal ki lehet szorítani őket Európából.

Ulászló eltűnése újabb bizonytalanságot okozott a magyar trón körül. Mivel halálát eleinte nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani, egy ideig még számítottak a visszatérésére. A rendek végül elfogadták Utószülött László trónigényét, 1446-ban pedig – amíg a gyermek király III. Frigyes gyámsága alatt külföldön tartózkodott – Hunyadi Jánost kormányzóvá választották.

Lengyelországban Ulászló öccse, IV. Kázmér csak többéves bizonytalanság után foglalta el a trónt. Ulászló a lengyel történelmi emlékezetben a Warneńczyk, vagyis „várnai” melléknevet kapta.

A király eltűnt holtteste

A várnai csatatéren nem találták meg Ulászló egyértelműen azonosítható holttestét, páncélját vagy személyes tárgyait. Ez önmagában nem különösen meglepő: a vereség után a csatateret az oszmánok ellenőrizték, a holttesteket kifosztották, eltemették vagy elégették, és a király teste könnyen felismerhetetlenné válhatott.

A középkori emberek számára azonban egy megkoronázott uralkodó eltűnése rendkívüli eseménynek számított. Mivel nem volt sír, amely bizonyíthatta volna halálát, hamar megjelentek olyan híresztelések, hogy Ulászló túlélte az ütközetet. Egyes csalók később a nevében léptek fel, más történetek szerint pedig a király szégyenében vagy vezeklésből titkos zarándoklatra indult.

A portugál legenda és Henrique Alemão

A legismertebb túlélési történet Portugáliához, azon belül Madeira szigetéhez kapcsolódik.

A legenda szerint Ulászló életben maradt, de az általa megszegett béke és a várnai vereség miatt vezekelni akart. Előbb a Szentföldre utazott, ahol állítólag a Sínai-hegyi Szent Katalin lovagjává avatták, majd Portugáliába került. Innen Tengerész Henrik herceg támogatásával Madeirára költözött, és Henrique Alemão, vagyis „Német Henrik” néven élt tovább.

Henrique Alemão nem pusztán legendás alak: egy ilyen nevű, Szent Katalin lovagjának nevezett személy valóban élt Madeirán. Földbirtokot kapott Madalena do Mar környékén, és a birtokadományt 1457-ben hivatalosan is megerősítették. A hagyomány szerint kápolnát alapított, megnősült, gyermekei születtek, és később egy sziklaomlás következtében halt meg.

A dokumentumok azonban csak Henrique Alemão létezését bizonyítják, azt nem, hogy azonos lett volna a lengyel és magyar királlyal. Az azonosítás késői hagyományon, szóbeszéden és néhány bizonytalan utaláson alapul. Az sem különösebben meglepő, hogy egy külföldről érkezett lovagot a portugálok „németnek” neveztek: a középkori szóhasználatban ez tágabb értelemben is utalhatott Közép-Európából érkező személyre.

A történet későbbi változatai még Kolumbusz Kristófot és családját is kapcsolatba hozták Henrique Alemãóval, ezek az elméletek azonban nem kaptak elfogadott történeti bizonyítást.

Vakmerő ifjú vagy politikai kényszerhelyzet áldozata?

Kétségtelen, hogy Ulászló rendkívül fiatal volt, és a döntéseiben fontos szerepet játszottak idősebb tanácsadói, köztük Cesarini bíboros, Oleśnicki püspök és Hunyadi János. Ugyanakkor nem puszta bábként uralkodott. A magyar trón megszerzése után egy polgárháborúban kellett megtartania hatalmát, miközben az ország déli határait folyamatos oszmán támadások fenyegették.

A hosszú hadjárat sikerei, a pápai és velencei ígéretek, II. Murád átmeneti visszavonulása, valamint a balkáni népek támogatásába vetett remény együtt azt a látszatot kelthették, hogy 1444-ben valóban kivételes lehetőség nyílt az Oszmán Birodalom legyőzésére. A vállalkozás tehát nem eleve értelmetlen kaland volt, de résztvevői túlbecsülték saját erejüket, és túlságosan bíztak a bizonytalan szövetségesi ígéretekben.

Ulászló a várnai ütközetben szinte bizonyosan életét vesztette. A portugál túlélési történet történelmileg nem igazolható, de jól mutatja, milyen nehéz volt elfogadni, hogy a két királyság fiatal uralkodója húszévesen, sír és azonosítható holttest nélkül tűnt el a csatatéren.

Rövid magyarországi uralma nem hozhatott tartós belpolitikai átalakulást, mégis fontos korszakhatárt jelentett. Uralkodása alatt emelkedett fel Hunyadi János, megerősödött a törökellenes védekezés igénye, és utoljára történt kísérlet arra, hogy egy nagyszabású nemzetközi keresztes hadjárattal visszaszorítsák az oszmánokat a Balkánról. Várna kudarca nem pusztán egy fiatal király tragédiája volt, hanem annak felismerése is, hogy az Oszmán Birodalom európai terjeszkedését már nem lehet egyetlen látványos hadjárattal megállítani.

djp

Kapcsolódó posztok