Bevezetés
1402. július 20-án az Ankarától északra fekvő Çubuk-síkságon két olyan uralkodó nézett farkasszemet egymással, akik előtt addig szinte semmi nem állt meg. Az egyik I. Bajazid oszmán szultán volt, akit villámgyors hadmozdulatai miatt neveztek Yıldırımnak, Villámnak, s aki 1389-es trónra lépése óta egyetlen csatát sem vesztett. A másik Timur Lenk – nyugaton Tamerlán –, aki Szamarkandból kiindulva harminc év alatt meghódította Perzsiát, Észak-Indiát, a Kaukázust és Szíriát, és sehol nem talált magához méltó ellenfélre.
Ami aznap történt, azt a legtöbb összefoglaló egyetlen szóval intézi el: árulás. Bajazid seregének egy része átállt, és ezzel eldőlt a csata. Ez igaz — de éppen a lényeget hallgatja el. Az ankarai átállás nem véletlen volt, nem is puszta megvesztegetés eredménye. Timur egyszerűen elhozta a csatatérre azokat az embereket, akiknek az oszmán katonák egy része valójában engedelmességgel tartozott. Nem elárulták Bajazidot, hanem hazatértek.
Ankara ezért nem egy elvesztett ütközet története, hanem annak a leleplezése, hogy min állt az Oszmán Birodalom 1402-ben — és hogy miért nem omlott össze mégsem.
Ki volt Timur valójában?
Timur nem volt mongol császár, és nem volt Dzsingisz kán leszármazottja.
A Barlasz nemzetségből származott, egy elmongolosodott, de már törökül beszélő, muszlim hitű klánból a mai Üzbegisztán területén. Éppen azért, mert nem volt Dzsingiszida vér a családjában, sosem vehette fel a kán címet — a sztyeppei jogrend ezt kizárta. Helyette élete végéig „csak" emír volt, aki formális bábkánokat ültetett a csagatáj trónra, és egy Dzsingiszida hercegnőt vett feleségül, hogy viselhesse a gurkán („vő") címet. Az egész birodalma egy hatalmas kölcsönvett legitimitásra épült.
Timur ereje éppen abban állt, hogy nem tudott örökölni semmit — mindent hódítással kellett megszereznie, újra és újra, minden évben. Ezért volt a hadserege a kor legmozgékonyabb, legtapasztaltabb, leghosszabban együtt szolgáló hadigépezete, amely sosem szerelt le.
Az összecsapás felé
A két birodalom 1399 után óhatatlanul összeért Kelet-Anatóliában. A konfliktusnak azonban volt egy nagyon konkrét diplomáciai oka is, amit a legtöbb leírás kihagy.
Bajazid az 1390-es években sorra bekebelezte a nyugat- és közép-anatóliai török emírségeket: Aydınt, Szaruhánt, Mentesét, Germijant, Karamánt. Az elűzött emírek nem haltak meg — elmenekültek Timurhoz, és éveken át ott ültek az udvarában, jogorvoslatért könyörögve. Timur szemében ez tökéletes casus belli volt: ő a törvényes urak visszahelyezőjeként léphetett fel egy bitorló ellen.
Bajazid ugyanezt csinálta fordítva: menedéket adott Timur menekült ellenségeinek, Kara Juszufnak (a Fekete Ürü türkmén szövetségének vezérének) és Ahmed Dzsalajirnak, Bagdad elűzött urának. Timur követelte kiadatásukat; Bajazid megtagadta.
Közben Timur módszeresen tarolta le a térséget: 1400-ban Grúzia és Örményország, majd Sivas — ahol a védőket lemészárolták, és ahol Bajazid fia, Ertuğrul is életét vesztette. 1401-ben Aleppó és Damaszkusz, majd Bagdad, ahol a hagyomány szerint koponyákból emeltek tornyot a városfalak elé.
A két uralkodó évekig egyre gorombább leveleket váltott. Timur „türkmén rablónak" nevezte Bajazidot; Bajazid trágár sértésekkel válaszolt, és megígérte, hogy elhurcolja Timur asszonyait. Ezek a levelek jórészt utólagos irodalmi konstrukciók, de a hangulatot jól adják vissza: 1402-re már egyikük sem hátrálhatott meg presztízsveszteség nélkül.
Amikor Timur megnyerte a csatát a csata előtt
Az ankarai ütközet valójában a menetelés során dőlt el.
Bajazid ekkor éppen Konstantinápolyt zárta ostromgyűrűbe — a bizánci főváros nyolcadik éve volt blokád alatt, és a végét járta. A szultán kénytelen volt felhagyni az ostrommal, és keletnek fordulni. Serege hosszú, kimerítő utat tett meg.
Timur ezalatt nem a legrövidebb úton közeledett. Kikerülte az oszmán sereget, de elvágta annak utánpótlási vonalait, és elfoglalta magát Ankarát — a szultán háta mögött. Bajazidnak vissza kellett fordulnia, újabb erőltetett menetben, kánikulában, szinte ellátás nélkül. Timur emberei eközben pihentek, feltöltötték a készleteiket, és — a döntő mozzanat — elterelték a Çubuk-patakot, a környék egyetlen komoly vízforrását, a maradékot pedig használhatatlanná tették.
Amikor a két sereg végre felsorakozott egymással szemben, az oszmán katonák már napok óta menetelésben voltak, és szomjaztak.
A létszámokról: az „140 000 kontra 85 000" adat forrásokból származó becslés, nem tény. A modern kutatás óvatosabb: Timurnál nagyjából 100–140 ezer, Bajazidnál 60–85 ezer főt valószínűsít, széles hibahatárral. A fölény valós volt, de nem ez döntött.
A haderő, amely nem az övé volt
Nézzük meg, miből állt Bajazid serege — mert itt van elrejtve a csata magyarázata.
- A centrum: a janicsárok és az elit (kapikulu) szpáhik, valamint maga a szultán és fia, Mehmed Cselebi. Ezek a szultán saját, rabszolgasorból felnevelt katonái voltak, akiknek nem volt más uruk. Hűségük megingathatatlan volt.
- A balszárny: Stefan Lazarević szerb despota nehézpáncélos lovagjai és más balkáni vazallusok. Lazarević hűbéres volt — és Bajazid sógora, hiszen a szultán feleségül vette a húgát, Oliverát.
- A jobbszárny: anatóliai szpáhik és tatár segédcsapatok. Vagyis a nemrég meghódított emírségek katonái, akiket Bajazid tíz-tizenöt éve kényszerített a saját zászlaja alá.
És Timur ott állt velük szemben — a régi emírjeikkel a soraiban.
A csata
Timur szakított a szokásos sztyeppei taktikájával, és védekező állást vett fel: cölöpökkel megerősített árkokat ásatott, három részre osztotta a seregét, és személyesen vezette a tartalékot. A centrumban indiai hadjáratáról hozott harci elefántok álltak, hátukon nafta- és görögtűzvetőkkel.
Bajazid, aki türelmetlen volt és dühös, támadást parancsolt.
Az oszmán centrum megindult, és keményen nyomta a timurida vonalat. A balszárnyon Lazarević szerbjei valósággal átszakították a velük szemben álló lovasságot — a kortárs beszámolók szerint a nap legjobban harcoló egysége éppen a szerb kontingens volt.
Aztán a jobbszárnyon elszabadult a pokol. A tatár segédcsapatok, akiknek hűségét Timur már korábban megvásárolta, hátat fordítottak, és nekiestek a saját bajtársaiknak. Néhány perccel később az anatóliai szpáhik is átálltak — nem pénzért. Meglátták a régi emírjeiket Timur soraiban, és egyszerűen visszatértek a törvényes uraikhoz.
Ezzel a jobbszárny nem legyőzetett: megszűnt létezni. Szulejmán Cselebi herceg, a parancsnoka, alig tudott kimenekülni a felbomló alakulatból.
Lazarević ezután nem futott el, ahogy azt gyakran írják. Épp ellenkezőleg: a szerbek kétszer is átvágták magukat az ellenséges vonalakon, hogy elérjék a szultánt és kimentsék. Bajazid megtagadta a visszavonulást. Lazarević végül a herceget, Szulejmánt vitte magával a csatatérről — és a hagyomány szerint maga Timur jegyezte meg elismerően, hogy „ezek az emberek oroszlánként harcoltak".
Maradt a centrum. A janicsárok és az elit szpáhik — a szultán rabszolga-katonái, akiknek nem volt hova hazatérniük — bekerítve, víz nélkül, sokszoros túlerőben verekedtek estig. Bajazid a legvégén, néhány száz emberrel próbált a hegyek felé törni. A lova kidőlt alóla. Elfogták.
A következmények
Bajazid fogságban halt meg 1403 márciusában, alig nyolc hónappal a csata után. A vasketrec és a szultán megalázása — hogy Timur zsámolyként használta, hogy feleségét meztelenül szolgáltatta fel a lakomán — jóval későbbi, részben nyugat-európai eredetű legenda; a korabeli források szerint Timur rangjához illően, ha nem is barátságosan bánt vele.
Timur szétverte Nyugat-Anatóliát, kifosztotta Szmirnát (Izmirt) a johannita lovagoktól, visszahelyezte az anatóliai emíreket — pontosan azt tette, amivel a háborút indokolta —, majd elveszítette érdeklődését a térség iránt. Kína ellen indult, de útközben, 1405 februárjában meghalt Otrarban. Birodalma alig egy nemzedékkel élte túl.
Az Oszmán Birodalom összeomlott. Az európai és az anatóliai birtokok elszakadtak egymástól, a meghódított emírségek visszanyerték függetlenségüket, Bajazid fiai pedig tizenegy éven át egymást gyilkolták a trónért — ez az oszmán interregnum (1402–1413) időszaka. Timur szándékosan több fiút is elismert egyszerre, hogy a birodalom megosztott maradjon; a végső győztes, I. Mehmed azonban nem Timur kijelöltje volt, hanem a testvérháború túlélője.
A csata paradoxona
Ankara volt az Oszmán Birodalom legsúlyosabb veresége — de mégsem ölte meg. Sőt!
A birodalom, amely 1402-ben összedőlt, egy hódító gépezet volt: gyorsan, felületesen bekebelezett területek laza halmaza, amelyet egyetlen ember tekintélye tartott össze. Amikor ez az ember eltűnt, a szerkezet szétesett — mert soha nem is volt igazi szerkezet.
Az a birodalom viszont, amelyet I. Mehmed és II. Murád 1413 után újjáépített, már mást, másképpen csinált: lassabban terjeszkedett, intézményesített, integrált, és megtanulta, hogy a hűséget nem elég kikényszeríteni. Ötven évvel Ankara után az unoka, II. Mehmed bevette Konstantinápolyt.
Ankara legnagyobb árát végül nem is az oszmánok fizették meg, hanem Bizánc. 1402-ben Konstantinápoly napok kérdése volt. Timur — anélkül, hogy ez bármennyire is érdekelte volna — megmentette a várost, és további ötven évet ajándékozott neki. A bizánciak az ankarai vereség hírére ünnepeltek az utcán.
Csakhogy nem tudtak a helyzettel mit kezdeni. Az ötven év haladékot nem használták fel semmire; a birodalom, amely nem tudott megújulni, csak várta, hogy visszatérjen az, ami elől egyszer már megmenekült. Az oszmánok újjáépítették, amit elveszítettek. Bizánc nem.
Kapcsolódó posztok
