1083-ban, alig több mint négy évtizeddel Szent István halála után, a magyar egyház egyetlen év leforgása alatt öt embert emelt oltárra. A sorozat nem véletlenszerű kegyességi gesztusok halmaza volt, hanem egy uralkodó, I. (Szent) László tudatos programja, amely egyszerre szólt a belső hatalmi legitimációról, a fiatal keresztény királyság önmeghatározásáról és Magyarországnak a keresztény Európa nemzetei közé való beemeléséről.
E program leghosszabb távú következménye azonban túlmutatott a napi politikán: megvetette annak a eszmének az alapját, hogy az Árpádok vére 'szent nemzetség' — latin kifejezéssel 'beata stirps' —, amelyből törvényszerűen sarjadnak újabb és újabb szentek. Ez a gondolat évszázadokra meghatározta a dinasztia önképét és ideológiáját.
De hogyan alakult ki mindez?
A keresztény állam és egy új szenttípus igénye
A 11. századi Magyarország frissen megtért ország volt. Géza fejedelem és fia, István térítő és államszervező munkája néhány évtized alatt keresztény monarchiává formálta a törzsi fejedelemséget, de a kereszténység társadalmi elfogadtatása hosszú, olykor erőszakos folyamat maradt — erre a pogánylázadások (1046, 1061) élénken emlékeztettek erre. Ebben a helyzetben a saját szentek megteremtése nem pusztán vallási, hanem államépítő tett is volt: bizonyíték arra, hogy a kereszténység nem idegen máz, hanem hazai gyökeret eresztett, és hogy a magyar föld is képes szenteket „teremni".
Európai léptékben az avatások egy éppen formálódó szenttípushoz kapcsolódtak. A korai középkor szentjei jellemzően vértanúk vagy egyházi emberek voltak; a 10–11. században azonban megjelent az *uralkodó-szent* alakja — a király, aki nem mártírhalálával, hanem éppen keresztény uralkodói tevékenységével, népe megtérítésével és az egyház felépítésével érdemli ki a szentséget. István ennek az „apostoli király" típusnak lett az egyik legtisztább megtestesítője, sőt: az első olyan szentté avatott király, akit nem mártíromsága, hanem hittérítő és államszervező munkája emelt az oltárra.
László trónja és a legitimáció kényszere
A terv mögött álló uralkodó helyzete kényes volt. László 1077-ben, bátyja, I. Géza halála után lépett a trónra — csakhogy élt még a törvényesen megkoronázott király, Salamon, akit László végül fogságban tartott. László uralma tehát jogilag támadható volt: sokak szerint a legitim király árnyékában gyakorolta a hatalmat. A dinasztia szentjeinek felmutatása ebben az összefüggésben hatalmas legitimáló erővel bírt. Aki a szent alapító király és szent fia kultuszát megteremti és gondozza, az önmagát is e szent vér örökösének és folytatójának állítja be — a puszta jogszerűségnél mélyebb, szakrális alapra helyezve uralmát.
Nem mellékes az sem, hogy VII. Gergely pápa 1081 táján megjegyezte: kevés uralkodót avattak eddig szentté. Ez a megjegyzés — bármennyire is más kontextusban hangzott el — jól illett abba a pillanatba, amikor egy közép-európai király éppen a saját dinasztiája szentjeit készült felmutatni, egyszerre emelve önmaga és országa nemzetközi tekintélyét.
A szentté avatás mint alakuló intézmény
Fontos persze tisztázni, hogy 1083-ban a „szentté avatás" nem a mai értelemben vett, központosított pápai eljárás volt. A korban a kanonizáció jellemzően püspöki-zsinati döntés útján történt: a helyi egyház, gyakran a nép spontán tiszteletére támaszkodva, ünnepélyesen felemelte (elevatio) és oltárra helyezte a szent földi maradványait. A pápai jóváhagyás igénye csak fokozatosan erősödött — az augsburgi Ulrik 998-as avatását tekintik az első olyan esetnek, ahol kifejezetten kérték a pápa hozzájárulását —, és a 12. század végéig mindössze néhány tucat ilyen „pápai kanonizáció" ismert. Az 1083-as magyar avatásokat a nemzetközi kutatás nem sorolja e korai pápai esetek közé: a VII. Gergely-féle engedélyről egyedül a jóval későbbi, 1100 utáni Hartvik-legenda beszél, így ennek forrásértékét a történészek óvatosan kezelik. A gyakorlati aktus tehát a fehérvári zsinat és a helyi egyház ünnepélyes döntése volt.
A meglévő helyi kultuszok
László nem a semmiből teremtett szenteket: mind az öt személy körül létezett már valamiféle tisztelet, amelyet a kanonizáció hivatalos rangra emelt. Istvánt sírjánál, a fehérvári bazilikában övezte emlékezet; Gellértet Csanádon, ahová 1053-ban vitték a testét, a nép azonnal szentként kezdte tisztelni; a nyitrai remeték kultusza a Felvidéken élt; Imre alakja pedig a korán elhunyt, reményteli trónörökösé volt. A kanonizáció ezeket a helyi, spontán tiszteletformákat egyesítette és emelte az egyház egyetemes elismerésének szintjére.
A keret: a fehérvári zsinat és a háromnapos böjt
A hagyomány szerint László zsinatot hívott össze Székesfehérvárra, s ez a gyűlés adta a kanonizációk egyházi keretét. Az avatásokat — legalábbis István esetében, ahogyan azt a Hartvik-legenda részletezi — háromnapos böjt előzte meg: az egész közösség imádsággal és önmegtartóztatással készült a szent maradványainak felemelésére. Az öt avatás nem egyetlen napon, hanem hónapokon át, az egyes szentek nyughelyén zajlott — ezért is pontatlan úgy fogalmazni, mintha mindannyiukat Fehérváron avatták volna szentté.
A két remete: Zoerard-András és Benedek (Nyitra, július)
A sorozat időrendben a két Zobor-hegyi remetével kezdődött, akiket a hagyomány 1083. július 17-én emelt oltárra. Zoerard — magyarosan Szórád, szerzetesi nevén András — minden bizonnyal lengyel földről érkezett Magyarországra István király hírére, és a Nyitra melletti Zobor-hegy Szent Hippolit bencés monostorába lépett, ahol Fülöp apáttól kapta az András nevet. Innen vonult remeteségbe a Vág fölé magasodó szkalkai (kis szikla) barlangba, ahol rendkívüli önsanyargatással élt — legendája szerint nagyböjt idején napi egyetlen dió volt minden tápláléka. 1010 körül halt meg, testét a nyitrai székesegyházba vitték.
Tanítványa és barátja, Benedek követte mestere példáját, és ugyanabba a barlangba húzódott. Néhány évvel később rablók törtek rá, akik kincset sejtettek nála; amikor csalódtak, agyonütötték, testét pedig a Vág vizébe vetették. A legenda szerint egy sas árulta el rejtekhelyét, amint hetekig ugyanazon pont fölött lebegett a folyó felett — így találták meg a holttestet, épségben, a húsába nőtt vezeklőlánccal együtt, s helyezték mestere mellé.
E két személy egy egészen más szentségtípust képviselt, mint a királyi szentek: a 'remete-aszkéta' eszményét, a világtól elvonuló, radikális önmegtagadásban élő szerzetesét. Jellemző a kor rugalmasságára, hogy noha András természetes halált halt, Benedeket pedig nem kifejezetten a hitéért ölték meg, a középkori esztergomi liturgia mégis a 'vértanúk' miséjével ünnepelte őket. Legendájukat Boldog Mór pécsi püspök írta meg 1070 körül, a szemtanúk — köztük Fülöp apát és maga Benedek — elbeszélései alapján; ez az egyik legkorábbi és viszonylag megbízható magyar hagiográfiai szöveg, amely egyúttal a Kárpát-medencei szerzetesség kezdeteihez is visszavezet.
Gellért, a vértanú püspök (Csanád, július)
Nagyjából tíz nappal a remeték után, július végén (a források július 25-ét vagy 26-át említik) került sor a csanádi püspök, Gellért oltárra emelésére. A velencei származású bencés szerzetes István hívására érkezett, előbb Imre herceg nevelésében vállalt szerepet, majd bakonybéli remeteség után 1030 körül az újonnan alapított Csanádi (marosvári) egyházmegye első püspöke lett. 1046-ban, a Vata-féle pogánylázadás idején szenvedett vértanúhalált. Testét 1053-ban vitték végső nyughelyére, a csanádi székesegyházba, ahol ereklyéit a késő középkorig őrizték — éppen ezért Gellért felemelése nem Fehérváron, hanem Csanádon történt. Alakjában a *vértanú főpap* klasszikus, ősi szentségtípusa jelenik meg, amely a fiatal magyar egyházat közvetlenül a keresztény mártírhagyomány gyökeréhez kötötte.
István király (Székesfehérvár, augusztus 20.)
A sorozat kétségtelen csúcspontja az első király, István felemelése volt 1083. augusztus 20-án, a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában — azon a helyen, amely a királykoronázások és később a dinasztikus temetkezés színtere volt, s amelynek szakrális-állami rangját ez az esemény a lehető legmagasabbra emelte.
A legrészletesebb — bár erős forráskritikát igénylő — leírás a Hartvik-legendából származik, amelyet Könyves Kálmán megbízásából, 1100 után írtak. Eszerint a márványtábla felemelésekor a sírboltból oly édes illat áradt, mintha a jelenlévők a paradicsom kellős közepébe csöppentek volna. A legenda ehhez több csodás mozzanatot fűz: csodás gyógyulásokat a felemelés idején; a híres jelenetet, amely szerint a nehéz sírkövet nem tudták megmozdítani, amíg László ki nem engedte fogságából riválisát, Salamont (a mai kutatás e mozzanatban a Salamon–László viszály erős, politikai célú túlhangsúlyozását látja); és a Szent Jobb történetét, amely szerint István épségben maradt jobb kezét egy Merkúr nevű őr rejtette el, majd az később megkerült. E részletek nagy része a legendás-ideológiai hagyományhoz tartozik, nem a szigorúan vett tényanyaghoz — de éppen a felemelés emlékezetének gazdagságát mutatják. Az avatás nyomán István Magyarország fővédőszentjévé vált.
Imre herceg (Székesfehérvár, november)
A sorozatot István fiának, Imre hercegnek a kanonizációja zárta, mintegy két és fél hónappal apja felemelése után, november elején (a források november 4-ét, ünnepét november 5-ét jelölik) — szintén a fehérvári bazilikában, ahol a herceget eltemették. Imre 1031-ben, alig huszonévesen, vadászbaleset következtében halt meg, még mielőtt apja örökébe léphetett volna: nevelése (amelyben Gellért is részt vett) és az *Intelmek* felkészítették az uralkodásra, amelyet ténylegesen sosem gyakorolt. Alakjában a *szűz herceg* típusa öltött testet — a szüzességi-tisztasági hagyomány, amelynek mintája részben nagybátyja és névadója, a szintén szentté avatott II. (Szent) Henrik császár és felesége, Kunigunda példája volt. Fontos árnyalat, hogy a részletes szűzházassági elbeszélés a fennmaradt Imre-legendában bontakozik ki, amely a 12. század első negyedében, tehát az avatás *után* keletkezett, a korabeli papi nőtlenség eszményének jegyében — miközben a történeti valóság alighanem csupán annyi volt, hogy a hercegnek nem maradt életben ismert utóda.
Vagy talán mágis?
Kapcsolódó posztok
I. István szentté avatása
Szent Gellért – Velencéből a vértanúságig
Szent István örököse és öröksége
Imre herceg szentté avatása és annak nehézségei
Imre herceg és 990 évvel ezelőtti rejtélyes halála
