A két atombomba ledobása után békés célokra is fel tudták használni az atomenergiát, amelynek eredményeképpen 1954. január 21-én vízrebocsátották a General Dynamics Electric Boat hajógyárban tervezett és legyártott  SSN-571 jelű és a majdnem fél évszázaddal korábban elhunyt Jules Verne nagysikerű regénye, a Húszezer mérföld a tenger alatt "főszereplője" a Nautilus után elnevezett tengeralattjárót. Az USA-nak nem sokkal korábban vonták ki a szolgálatból az SS-168 azonosítójú tengeralattjáróját, amely szintén a Nautilus nevet viselte. A legelső atommeghajtású tengeralattjárót egy tonhalról mintázták, amely képes 70 km/h sebességgel úszni, miközben másodpercenként akár 10 farokcsapása is lehet. (a tengeralattjáró New York partjainál)

A Nautilus fejlesztése 1947-ben kezdődött, amikor Chester W. Nimitz flottatengernagy aláírta a fejlesztési terveket, bár a kongresszus csak 1951 júliusában adta áldását a tervre. A fő tervezője Hyman G. Rickover admirális volt, a "nukleáris haditengerészet atyja", aki személyesen felügyelte az építését is. A Skipjack típusú jármű végül nyolc hónappal később, szeptember 30-án állt szolgálatba és rengeteg forradalmi újítást tartalmazott, akárcsak elődje, Nemo kapitány fantasztikus tengeralattjárója. Ez a jármű számtalan olyan helyre eljutott, ahová ember még sohasem, így számtalan olyan tervezési probléma is kiderült a működése alatt, amelyet a későbbi fejlesztéseknél már számításba vehettek.

A hozzá való atomreaktort a Westinghouse Electric fejlesztette ki, s közel 28 millió dollárba került, amely a teljes építési költség 31 %-a volt. Az építése az amerikai elnök Harry S. Truman jelenlétében kezdődött 1952. június 14-én egy grotoni hajógyárban, de a vízrebocsátásakor már Mamie Eisenhower, aktuális First Lady csapta a pezsgősüveget a hajótesthez. (a tengeralattjáró vízre bocsátása)

A hajótest aránya, hasonlóan a tonhal arányaihoz 100:36 volt, amely rendkívül áramvonalas hajótestet eredményezett, ennek következtében (a többiekhez képest) rendkívül gyors és fordulékony volt.

Ez a számok nyelvén azt jelentette, hogy a felszínen 20, a víz alatt 22-23 csomó (majd egy átalakítás után 26 csomó) volt a sebessége, amely azonban jelentősen elmaradt Verne tengeralattjárójának 50 csomós sebességétől. (a tengeralattjáró metszeti rajza)

A hajótest hossza 98 méter, a szélessége 8,5 méter, merülése 7,9 méter volt. A felszíni vízkiszorítása 3533 tonna, a merülési vízkiszorítása 4092 tonna volt. A legnagyobb elem a reaktor volt, amely 12 méter hosszan, szinte a teljes hajótestet elfoglalta, s összesen 600 köbméter térfogatú, 950 tonnás volt. A kapcsolódó két gőzturbina összesen 13400 (majd 15 ezer) lóerőt tudott a hajócsavarokra leadni.

A hajó biztonságát és működőképességét négy 650 kilowattos turbógenerátor biztosította, amelyek szinte mindent működtettek  a tengervízből való ivóvízkinyeréstől, a légkondicionálóig, az élelmiszertartósítástól a számítógépek működtetéséig, az ellenőrző rendszerektől a fegyverrendszerek működtetéséig. Az orr-részbe összesen hat, 533 mm átmérőjű torpedócsövet építettek be.

Az SSN-571 pályafutása (1954-1980) alatt mindössze két alkalommal volt feltöltve az urán-235-tel, amely szinte korlátlan lehetőségeket biztosított számára a hatótáv szempontjából.

Hivatalosan tehát 1954. szeptember 30-án állt szolgálatba az aktuális Nemo kapitány, Eugene Parks "Dennis" Wilkinson  parancsnoksága alatt  13 tiszt és 92 közlegény jelenlétében, de hivatalosan csak 1955. január 17-én délelőtt 11 órakor futott ki a tengerre először, majd lemerült és elküldte híres üzenetét "Underway on Nuclear Power" (Viz alatti menet atommeghajtással), viszont a teljes felszerelésére 1955 április 22-ig várnia kellett.

Már az első komolyabb útján csúcsokat döntött, hiszen 1955. májusában a Temze parti New London és San Juan között 2100 km távolságot tett meg folyamatosan a víz alatt és a 2223 km távolságra lévő célt alig 90 óra alatt érte el. (a Nautilus a felszínen  siklik)

1957. február 4-én egy hajónapló bejegyzésben emlékeztek meg arról, hogy elérték azt a távolságot, amelyet Verne Nautilusa tett meg Nemo kapitány vezetésével a regényben.

Verne Nautilusa a Déli-sarkra jutott el, míg az SSN-571 1958 július-augusztus hónapokban áthaladt a sarki jégpáncél alatt a Napsugár (Sunshine) hadművelet keretében a Csendes-óceánról az Atlanti-óceánra jutva, s eközben augusztus 3-án éjjel 23 óra 15 perckor (legalábbis az USA  keleti államainak időzónája szerint) elérte az Északi-sarkot is. A magasabb szélességi fokokon már pontatlanná vált az iránytű és a girokompassz is, így sokkal óvatosabb műveletekre volt szükség. Szerencsére egy nem sokkal korábban a Sperry Rand által épített speciális girokompassz segítette az útjukat. A jég azonban olykor veszélyes helyzetekbe sodorta őket, olyannyira, hogy a Bering-szorosban két alkalommal is neki kellett indulni, hogy át tudjanak jutni, az olykor 18 méteres jégtakaró alatt, mert nem volt elegendő hely jég és a tengerfenék között, ráadásul nem akarták a szovjetek figyelmét sem felkelteni. A  tengeralattjárót ekkor már William R. Anderson parancsnok vezette, aki még a torpedók használatán is elgondolkodott a jégmezővel szemben.

Az USA-nak nagy szüksége volt erre a sikerre, hiszen pár hónappal korábban a szovjetek fellőtték az első műholdat, vagyis megelőzték az amerikaiakat az űrversenyben.

1966. május 2-án a már a 300.000. mérföldet naplózták, amely korábban elképzelhetetlen rekord volt.

Az utolsó víz alatti útján 1979. május 26-án vett részt, majd 1980. március 3-án végleg kivonták a forgalomból, így a világ első katonai atom-tengeralattjárója soha nem vett részt éles harci bevetésben, leginkább az Atlanti-óceánon szolgált, s hadgyakorlatokon és kiképzéseken jutott neki a legtöbb szerep.

1982-ben nemzeti történelmi nevezetességgé nyilvánították és pályafutása végeztével az Annapolisi Tengerészeti Akadémia múzeumába került, ahonnan 1986 áprilisában visszakerült Grotonba, ahol annak idején vízre bocsátották. Itt, az USA Tengeralattjáró Múzeumának illusztris tagja lett, s évente közel 250.000 látogató ismerheti meg. (a forgalomból kivont múzeumhajó)

Pályafutása alatt összesen kilenc parancsnoka volt:

• Eugene P. Wilkinson - 1954. szeptember - 1957. június
• William R. Anderson - 1957. június - 1959. június
• Lando W. Zech, ifj. - 1959. június - 1962. április
• Jeffery C. Metzel, Jr. - 1962. április - 1963. október
• Francis C. Fogarty - 1963. október - 1967. április
• Norman E. Griggs - 1967. április - 1970. január
• David W. Cockfield - 1970. január - 1972. június
• Alex Anckonie - 1972. június - 1976. december
• Richard A. Riddell - 1976. december - 1980. március

Talán nem véletlen, hogy a Walt Disney éppen a Nautilus vízrebocsátásakor jelentette meg meg a Húszezer mérföld a tenger alatt című élőszereplős filmjét, amely több Oscar-díjat is kapott 1955-ben.

(a poszt eredetileg a verne.blog.hu oldalon jelent meg, de a szerkesztőknek nem volt ott szimpatikus)

jövő szerdán újra találkozhatunk ....

Forrás: Wikipedia

A képzeletbeli utazás elkezdődött, s remélem akad majd itt némi érdekes olvasnivaló is.
A képek forrása a Wikipedia Commons.

 DJP

 Csatlakozz a bloghoz és a Facebook-csoport