Lázár Vilmos az egyetlen olyan aradi vértanú volt, aki ezredesként halt hősi halált a tábornokok között.
Vagyontalan magyar nemesi családban született 1817. október 17-én Nagybecskereken a mai Szerbia területén (ma Zrenjanin), de örmény származású volt.
A katonai szolgálatát a 34. gyalogezredben kezdte 1834-ben, majd hadnagyi kinevezést kapott az 1. császári huszárezredben.
Tíz év szolgálat után kilépett a hadseregből, 1844 augusztusában megházasodott a kishelmeci templomban, majd feleségével, a nagyrozvágyi báró Revitzky Máriával a zempléni birtokukra vonultak vissza gazdálkodni. Néhány évvel később, 1847-ben a vasúttársaság (Első Magyar Központi Vasút) főpénztárnoka lett.
A forradalom hatására belépett a honvédseregbe, s 1848. október 19-én a győri honvédzászlóalj főhadnagya, majd november 13-án az első utászzászlóalj századosa lett. Elsősorban az utászkar szervezésével foglalkozott, majd 1849 januárjában Perczel Mór mellett teljesített szolgálatot.
1849 február 1-től már őrnagy volt Répásy Mihály tábornok segédtisztjeként. Ő kísérte el a tábornokot március 3-án is, amikor Görgei lemondatta Dembinskit.
1849. április 5-én már dandárparancsnok volt, s elsősorban a galíciai határ biztosítása volt a feladata. Pár hét múlva (április 27.) Kassára rendelték, majd nemsokára (június közepén) a hadtest egyik hadosztályának a parancsnoka lett.
Harcolt a cári seregek ellen a Duklai-hágóban június 17-19 között, s a mindig nyugodt, józan és bátor főtisztet, érdemei miatt július 16-án alezredessé léptették elő. A vitézsége miatt augusztus 12-én Bem tábornok ezredessé léptette elő a szabadságharc utolsó komolyabb, vesztes csatájában Temesvárnál, s megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból kialakított IX. hadtest parancsnokságával.
Egy sikertelen próbálkozás után, augusztus 19-én a seregének maradványaival tette le a fegyvert Karánsebesnál a császári csapatok előtt, 4600 fővel.
Először Temesvárott őrizték, ahol felesége is meglátogathatta, majd Aradra vitték, ahová a felesége is követte.
Görgei abban reménykedett, hogy a főtisztek kegyelmet kapnak, s az orosz cár is hajlott erre, így az orosz trónörököst küldte tárgyalni Ferenc Józsefhez.
A fiatal osztrák császár azonban hallani sem akart az amnesztiáról, a későbbi II. Sándor cárnak egyedül Görgei számára sikerült kegyelmet kieszközölnie, akit aztán Karintiába internáltak.
Lázár ezredes tárgyalása 1849. augusztus 26-án kezdődött meg Haynau táborszernagy utasítására Aradon. Lázár bizakodott a kegyelemben, de felkészült a legrosszabbra is. Végül mindenkit halálra ítéltek az elborult elméjű Lenkey János kivételével, aki 1850. február 9-én halt meg a börtönében.
Azért szerepelhetett az aradi vértanúk között, mert nem volt ugyan tábornok, de önálló hadtestparancsnok volt.
Mivel "csak" ezredes volt, s mivel a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, "kegyelemből" golyó általi halálra ítélték. Szintén "kedvezmény" volt, hogy őt végezték ki elsőként hajnali fél hatkor.
Özvegye többször is megpróbálta holttestét megszerezni, de csak 1913-ban került elő az aradi vár sáncából.
A kivégzés előtti estén a feleségének írta búcsúlevelét:
„Kedves szentem, egyetlen Marim, mindenem e földön!
Egy sejtelmem mondja nekem, hogy holnap reggel – mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem, s velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden bírvágyát bírtad, Te magad maradsz e földön; Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. De marad még neked egy pár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid, ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztját, és arra törekedjél is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak. Én éretted és nyugodalmadért fogok az Istenhez imádkozni; Te édesem, mindenem, hasonlóképpen imádkozzál.
Károly szavát bírom, hogy rólad és gyermekeinkről gondoskodni fog. Szerencs hátra van ugyan, de a jóakarat ki fogja pótolni a hiányzót. Isten veled! Isten veletek! Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom, de az úgyis meg fog történni.
Én mártyr vagyok, és ártatlanul halok meg. Az Isten, aki még soha sem hagyott el, most sem fog elhagyni, én pedig szellemképp, körül foglak lebegni mindenhol!
Légy nyugodt, és élj boldogul örök szerelmemben. Ott fenn ismét látjuk egymást, ha van egy jobb lét.
Képzeletemben dobogó szívemhez szorítlak, csókollak és maradok síromiglan hű, szerető Vilmosod.
Utóirat: Kedves gyermekeim! Jók legyetek, szeressétek egymást, éljetek anyátok vigasztalására. Szeretve szerető apátok, Vilmos.”
Az ezredes valóban úgy halt meg, ahogyan megírta, a kivégzőosztag előtt az utolsó szavai az „Én Istenem, szegény nőm!” voltak. A felesége aznap már betegen feküdt, s a sírástól elolvasni sem tudta férje utolsó levelét, amelyet a pap olvasott fel a számára.
„A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni.” - írta sógornőjének négy nappal később. A bárókisasszony egyik aradi nagynénje segítségével megpróbálta megszerezni elhunyt férje holttestét, de Kotzó Károlynénak sem sikerült, ahogyan fél év múlva sem, egy másik próbálkozásnál.
A Lázár Vilmostól öt évvel idősebb báró Revitzky Mária 1844-ben özvegyült meg első férjétől, Halassy Józseftől. Lázár Vilmos a felesége mellé három gyermeket (Szerencset, Bélát és Madelaine-t) is kapott, de nem sok idejük maradt a közös életre, hiszen Lázárt 31 évesen kivégezték.
A férje halála után egyik rokona, báró Revitzky József, volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene, de végül sikerült bebizonyítania, hogy a benyújtott papírok hamisak, hiszen a papíron lévő dátum idején még nem használtak olyan típusú papírokat. Így a báró börtönben végezte.
A kétszeresen is özvegy Revitzky Mária 1873 január 9-én hunyt el, amikor éppen látogatáson volt vejénél Székely Imrénél.
Ferenc József később sokszorosan kapta vissza az élettől az aradi kivégzettekért a csapásokat!
