Bő évtizeddel a honfoglalás után került sor a Keleti Frank Királyság és a Magyar Fejedelemség között a pozsonyi csatára, amelynek az időpontját 907. július 4. és 7. közé teszik a történészek, s amely a honfoglalás valódi végét jelentette.

Ekkortájt a magyar seregek már az Enns folyó vidékén is többször jártak, amely a Keleti Frank Királysághoz tartozott, ezért a frankok és bajorok egy komolyabb ütközettel akarták a magyar sereget megsemmisíteni.

Az ütközetre a források szerint Braslavespurch vagy Brezalauspurc közelében került sor, amelyet ma Pozsony néven ismerünk, bár egyesek szerint Zalavár volt a helyszín.

A magyarok és a keleti frankok között korábban szövetség volt, így szövetségesei voltak Arnulf keleti frank királynak, aki azonban 899 decemberében elhunyt, s ekkor Berengár itáliai királlyal léptek szövetségre.

Arnulf trónját kiskorú fia, Gyermek Lajos foglalta el, aki helyett azonban Hatto mainzi érsek kormányozta az országot. A frank birodalom részeként létező Bajor Hercegségben pedig Luitpold herceg uralkodott.

A magyarok ekkorájt foglalták el véglegesen a Dunántúlt, de már egészen Linzig is eljutottak, ahol azonban a bajor seregek visszaszorították őket. A határt ekkor a Fischa folyó jelezte, de néhány év múlva a frankok tárgyalásra hívták a magyarokat, majd az érkező küldöttséget, akiket Kurszán vezetett, orvul meggyilkolták.

Mindez nem maradhatott válasz nélkül, de komoly felkészülés után a bajor-frank erők is felvonultak a magyarok ellen. A herceg mozgósította szinte a teljes feudális bajor haderőt, aztán Johannes Avantius történetíró szerint a sereg 907. június 17-én indult el Ennsből a magyarok kiűzésére Gyermek Lajos vezetésével.

A sereg egyik részét Luitpold bajor herceg vezette a Duna jobb partján, a másikat Theotmár salzburgi érsek a Duna bal partján, a harmadik pedig hajón haladt előre a Dunán Sieghard bajor herceg vezetésével - bár ez utóbbi inkább kiszolgáló sereg volt. Mindezek mellett volt egy tartaléksereg, amely a királlyal Ennsben maradt.

A források sokféle számot közölnek a sereg létszámáról, de a becsült százezres helyett 50-60 ezer fő lehet a reális létszám - szemben a magyarok kötülbelül húszezres seregével, amelyet feltehetően maga Árpád vezér vezetett.

A két sereg között voltak kisebb-nagyobb összecsapások, de a nagy csata 907. július 4-én és 5-én zajlott le.

A magyarok nagyon taktikusan főként arra törekedtek, hogy a Duna két partján lévő sereg ne tudjon egyesülni. Ebben sokat tudtak volna segíteni a Dunán közlekedő hajók, így az első napon taplós nyilaikkal felgyújtották a német hajókat. Miután sikerrel jártak, a lovas íjászok másnap teljesen megsemmisítették Theotmár seregét, majd Luitpold herceg seregét is.

A magyarok vesztesége nem ismert, de a frank-bajor sereg szinte teljesen megsemmisült, ahogyan a vezetők veszteségei is nagyon jelentősek voltak. Elesett Luitpold és Theotmár érsek is, ahogyan Utto freisingi és Zakariás brixeni püspök is, de három apát és tizenkilenc gróf is a csatatéren maradt.

A magyarok azonban nem elégedtek meg a sereg megsemmisítésével, hanem egészen Ennsburgig üldözték őket, majd szokásuknak megfelelően menekülést színleltek.

A királyt védő várőrség lépre ment, s nagy erőkkel indult utánuk, de a magyar lovasság visszafordult és szinte teljesen megsemmisítette a frank-bajor sereget.

A tizenéves király is csak a szerencsének köszönhette a megmenekülését.

Ez a győzelem megerősítette a Magyar Fejedelemség helyét Közép-Európában, s határt már az Enns folyó jelentette. A legtöbb történész szerint Árpád vezér a csatában esett el, ahogyan három idősebb fia is, így került aztán Zolta a fejedelmi székbe legkisebb fiúként. Mások szerint éppen Árpád halála miatt érezték a frankok, hogy nyugodtan támadhatnak. Persze az is lehet, hogy Árpád "csata előtti halála" csak egy csel volt a magyarok részéről.

djp