1978 januárjában Chicago-t eltemette a Nagy Hóvihar. Rekordmennyiségű hó borította be a Közép-Nyugatot, az emberek otthonaikba rekedtek, az utcák járhatatlanok voltak.
Ward Christensen és Randy Suess, a Chicago Area Computer Hobbyists' Exchange (CACHE) klubjának két tagja, szintén otthon ragadtak. De míg mások türelmetlenül várták, hogy megérkezzen a hóeke, ők egy egészen más problémán gondolkodtak: hogyan lehetne elektronikus hirdetőtáblát létrehozni, ahol a klubtagok megoszthatnák egymással az információkat, bejelentéseket tehetnének a közelgő találkozókról?
Christensen már bizonyította tehetségét: ő fejlesztette ki az XMODEM protokollt, amely forradalmasította a fájlátvitelt modemkapcsolatokon keresztül. Suess pedig briliáns hardverépítő volt. A hóvihar adta kényszerpihenő épp azt a csendes időt biztosította számukra, amire már régóta vágytak egy ilyen projekt megvalósításához. Christensen a szoftvert írta, Suess pedig összeeszkábált egy S-100 számítógépet, amire fel lehetett telepíteni a programot. Két hét alatt elkészültek a működő verzióval, de később úgy nyilatkoztak, hogy négy hetet vett igénybe, nehogy "elkapkodott" projektnek tűnjön.
1978. február 16-án hivatalosan is elindult a CBBS - a Computerized Bulletin Board System. Ez nem csupán egy technológiai újítás volt. Ez volt az első nyilvános tárcsázós bulletin board rendszer, amely megmutatta, hogyan nézhet ki a digitális közösségépítés jövője.
A rendszer működése meglepően egyszerű volt, mégis úttörő. A felhasználóknak közvetlenül a CBBS-be kellett betárcsázniuk modemet használva - az internet még nem létezett (legalábbis a széles közönség számára). Mivel a CBBS hardver és szoftver létezése során szinte végig csak egyetlen modemet támogatott, a felhasználóknak sorban kellett állniuk: mindenki bejelentkezhetett, megtehette a dolgát, majd lekapcsolódott, hogy más is hozzáférhessen. Ward és Randy gyakran figyelték a felhasználókat, amíg online voltak, és csevegésbe kezdtek velük, ha a téma ezt megkívánta.
A Hayes Smartmodem 300 baudos sebessége ma nevetségesen lassúnak tűnik. Egyetlen megabájt adat átvitele több mint hét és fél órát vett igénybe - ma egy átlagos kábelmodem ugyanezt töredékmásodperc alatt teljesíti. Mégis ez a lassú, zakatoló kapcsolat volt az, ami megteremtette az első igazi online közösségeket.
A CBBS sikere aztán vad terjedéshez vezetett. Christensen és Suess egy cikkben népszerűsítették az innovációjukat a Byte magazin 1978. novemberi számában, "Hobbyist Computerized Bulletin Board" címmel. És annak ellenére, hogy a rendszer extrém korlátozásokkal működött, világszerte követőkre talált. Hamarosan BBS-ek ezrei jelentek meg szerte az országban, sőt, a világban. Minden kisvárosban, minden városrészben felbukkantak ezek a digitális oázisok.
Egy BBS működtetése - azaz egy "sysop" (system operator) lét - nem volt egyszerű hobbi. Ez valódi elkötelezettséget igényelt. A sysopok éjjel-nappal fenntartották rendszereiket, saját telefonvonalaikat áldozták fel a közösség szolgálatára, gyakran drága berendezéseket vásároltak, hogy jobb élményt nyújthassanak a felhasználóknak. Egy igazán szép bulletin board rendszer működtetése jelentős befektetést igényelt - néhány St. Louis-i sysop több mint 2000 dollár értékű felszerelést szentelt erre, beleértve a számítógépet, nagy kapacitású merevlemezt és nagy sebességű modemet.
De miért? Miért fektettek ebbe ennyi energiát? A válasz egyszerű: közösség. A BBS-ek mikrokozmoszai voltak egy eljövendő világnak. Minden BBS saját kultúrát fejlesztett ki, egyedi szabályokkal, moderátorokkal és törzsközönséggel. Voltak olyan BBS-ek, ahol technikai beszélgetések folytak, mások bizonyos játékok, zene vagy szoftverfejlesztés rajongóinak menedékhelyei lettek. A felhasználók üzeneteket olvastak és írtak, fájlokat töltöttek le és fel, egyszerű játékokat játszottak - és ami a legfontosabb, emberi kapcsolatokat építettek.
1984-ben Tom Jennings bemutatta a FidoNetet, egy protokollt, amely lehetővé tette a BBS-ek számára, hogy üzeneteket és fájlokat cseréljenek nagy távolságokra. Ez óriási ugrás volt előre. A BBS közösség korábban földrajzilag korlátozott volt - a legtöbb felhasználó csak helyi BBS-ekhez csatlakozott, hogy elkerülje a drága távolsági telefonhívásokat. A FidoNet népszerűsége gyorsan nőtt, és az 1980-as évek végére már több ezer BBS-t kötött össze világszerte. Mire az 1980-as években nyugdíjazták a rendszert, egyetlen telefonvonala több mint félmillió hívást fogadott. 2020 augusztusában még mindig legalább egy aktív CBBS rendszer volt.
A CBBS addig élt és virágzott. Mielőtt végleg leállították volna, 253 301 hívót kapcsolt össze - ez a szám ma talán szerénynek tűnik, de az akkori technológiai korlátok fényében valódi, igen komoly teljesítményt jelentett. 2003. február 16-án Chicago polgármestere, Richard M. Daley „BBS nappá" nyilvánította a napot, tisztelegve a világ első BBS-ének 25 évvel korábbi létrehozása előtt.
Ma, amikor pillanatok alatt streamelünk videókat és valós időben kommunikálunk a világ túloldalán élőkkel, könnyű elfeledkezni arról, hogy mindez talán egy chicagói alagsorban kezdődött, egy 300 baudos modemmel és két lelkes számítógépes hobbista víziójával. A BBS-ek megtanították az embereket az online etikettre, a digitális identitás kezelésére, és arra, hogyan működhetnek együtt virtuális térben. A türelem, amit egy letöltés várása közben tanultak meg, a kitartás, amivel egy-egy értékes fájl megszerzéséért küzdöttek, és az a közösségi szellem, ami a BBS-eket jellemezte, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a digitális kommunikáció később milyen formát öltött.
Randy John Suess 2019. december 10-én, Ward Christensen 2024. október 11-én hunyt el. Az, amit hátrahagytak - a BBS-ek világa, az a koncepció, hogy az emberek digitálisan kapcsolódhatnak, közösségeket építhetnek, megoszthatják gondolataikat és kreativitásukat - ez mind túlélte őket. Nem a technológia maga volt az igazi erő, amely az internetkorszakot megteremtette. Az emberek vágya volt a kapcsolódásra, és a hajlandóságuk arra, hogy türelmesen várakozzanak, akár órákig is, hogy részévé válhassanak valami nagyobbnak.
Kapcsolódó posztok
