A német elmélet a leginkább forrásfedezett hipotézis: az angol szöveghagyomány magja Ágotát egy Henrik nevű császár férfi rokonának lányaként határozza meg. A probléma az, hogy e formula szó szerinti, a birodalmi Henrikekre vonatkoztatott olvasatai kronológiailag nagyjából megoldhatatlanok. Mégis éppen ezek a töredékek rejthetik az igazi megoldás kulcsát.
A három kulcsforrás
Az egyik legközvetlenebb adat Geffrei Gaimartól, a 12. századi angol-normann krónikástól származik, akinek Estoire des Engleis (~1136) című munkája egyértelműen fogalmaz:
„Li reis i ert e la raïne, / A ki Hungrie estait acline… / La fille al rei…" Geffrei Gaimar, Estoire des Engleis, ~1136 (4587–8, 4610) — „A király ott volt, és a királyné, akinek Magyarország alávetette magát… a király lánya…" A száműzöttek Gardimbre (Kijev? Novgorod?) mentén érkeztek a magyar királyi párhoz; a szöveg utóbb „a király lányát" nevezi meg Edgar anyjaként. (az ófrancia kritikai kiadása szerint.)
Ez az egyetlen olyan forrás, amely Ágota apját magyar királyként nevezi meg. Gaimar adata talán logikusan egy közvetlen dinasztikus szóhagyomány végpontja: a lánc Ágotától Margit skót királynén és gyermekein keresztül a normann-angol udvarig vezethet — nyolcvan évnyi távolság, de elvileg közvetlen családi emlékezeten belül.
Gaimar adatával szemben áll ugyanakkor egy figyelmeztető szöveghely: Ailred Genealogiájának egy másik passzusa szerint a magyar király a fiúkat „fiaivá fogadta", saját lányát Edmundhoz — Edward bátyjához — adta feleségül, Edwardhoz pedig a császár germanusának lányát kötötte. A „magyar király lánya" hagyomány tehát a testvérek között is vándorolhatott — így ezt a lehetőséget is kell kezelni. A jelen keretben a két adat azonban nem zárja ki egymást: egyetlen menyasszony két tulajdonsága — magyar királyi ház és császári rokonság egyszerre — a távoli emlékezetben kettéhasadhatott két menyasszonnyá, a „fiává fogadás" motívuma pedig épp azt a kvázi-családi befogadást őrzi, amelyre a harmadik rész kvázi-apa szerkezete épülhet.
A worcesteri krónika (John of Worcester, hagyományosan „Florence") az apát a császár férfi rokonaként határozza meg:
„Eadwardus vero Agatham, filiam germani imperatoris Heinrici, in matrimonium accepit…" John of Worcester („Florence"), Chronicon ex Chronicis, †1118
Ailred of Rievaulx a Genealogia Regum Anglorum-ban lényegében ugyanezt a formulát hozza: „Mater autem eius Agatha nomine fuit, germani quondam imperatoris Henrici filia." Ailred of Rievaulx, Genealogia Regum Anglorum, ~1153
A worcesteri és az Ailred-féle formula lényegében azonos — hiszen Ailred a worcesteri hagyományból merített —, vagyis az angol „Henrik-családi" szövegcsalád egyetlen tanúcsoport, nem pedig több független megerősítés. A szóródás a hagyomány szélein látszik: az ASC D (Anglo-Saxon Chronicle D kézirat) csak „a császár rokonát" írja (þæs caseres maga), a kései, gyengébb hitelességű Melrose-i krónika már „Henrik lányát", Matthew Paris pedig „a császár nővérét" — a formula a Henricus-név mentén fokozatosan torzul. (A germani szó ráadásul kétértelmű: főnévként „vérrokon", melléknévként „német" — a „német császár lánya" olvasat ez utóbbi feloldás terméke, noha Baldwin megjegyzi: a „német császár" megnevezés a worcesteri szövegben másutt nem fordul elő.)
A kronológiai zsákutca
II. Henrik (1002-től német király, 1014-től császár, megh. 1024) törvényes lánya nem lehetett. A kizárás alapja nem elsősorban a hagiográfia, hanem eléggé kemény tény: gyermektelenül halt meg, és éppen ezért szállt a korona 1024-ben a száli ágra (II. Konrádra) — ezt minden szüzesség-legendától függetlenül az utódlás ténye bizonyítja. A felesége, Luxemburgi Kunigunda szüzességi fogadalmának hagyománya (amelyre később a szentté avatása is épült) ezt csak utólag szakralizálta. Természetes (törvénytelen) lányra pedig nincs forrás.
A következetesség kedvéért: a szüzességi fogadalom toposza nem alkalmas önálló kizáró érvként, mert ugyanez a hagyomány Imre hercegre is rárakódott — őt is szűz szentként tisztelik. A szüzesség azonban Imre esetében minden jel szerint kései, ~1100 körüli hagiográfiai réteg, amelyet kimutathatóan II. Henrik mintájára formáltak: a neki írt Intelmek nem tud róla, a házassága pedig politikai tény. A kizárásnak tehát II. Henriknél is feltehetően a gyermektelenségen kell állnia, nem a fogadalmon..
Ha III. Henrik (szül. 1017) lenne az apa, Ágota legkorábban 1033 körül születhetett volna. Margit születési dátuma ~1045. Ágota ekkor tíz-tizenkét éves lett volna. Kronológiailag majdnem lehetetlen.
A német elmélet erős változata: Braunschweigi Liudolf
A fenti cáfolat azonban csak a szó szerinti olvasatot — „Ágota II. vagy III. Henrik saját lánya" — zárja ki. A német hipotézis komoly, ma is élő formája azonban nem ez, hanem egy közvetett rokonság, és ezzel külön el kell számolni, különben a cáfolat csak egy szalmabábot dönt. A modern szakirodalom vezető német jelöltje Braunschweigi Liudolf (kb. 1003–1038), Sváb Gizella fia az első házasságából, aki így III. Henrik anyai féltestvére volt. Ha Liudolf egy lánya III. Henrik unokahúga volna — pontosan az a rokonsági fok, amely a kronológiát is feloldja: Liudolf ráadásul Ágota születésekor a húszas éveiben járt.
Ez az olvasat eddig a legjobb forrásilleszkedésű mind közül. A germani imperatoris Henrici filia formula rá egyetlen fokozat lazítással illik (a germanus mint féltestvér); a Regalis prosapia III. Henrik-megnevezése szó szerint stimmel; és a germani esetleges melléknévi, „német" olvasata sem okozna neki gondot. Van ráadásul egy kontrolleset, amely a tábor legerősebb kártyája: Liudolf egy dokumentált lánya, Elsdorfi Ida, akit Albert of Stade 13. századi évkönyve III. Henrik császár fivérének lányaként ír le — vagyis szó szerint az Ailred-formulával, egy Ágotához semmilyen szállal nem kötődő forrásban. Egyes kutatók — elsősorban Armin Wolf, aki a kontrollesetet kidolgozta — egyenesen Ida nővéreként vetették fel Ágotát.
Két megfontolás azonban kijelöli ezen elmélet szerkezeti korlátját. Az első a német hallgatás: a Brunonidák genealógiáját aprólékosan számon tartó szász hagyomány — mindenekelőtt az Annalista Saxo, amely még Elsdorfi Ida házasságait is rögzíti — egyetlen szóval sem tud Liudolf olyan lányáról, aki a skót királyné anyja, majd 1100-tól az angol királyné nagyanyja lett volna; egy német ház az ilyen látványos kapcsolatot a kőbe vési, nem elfelejti. A második: a braunschweigi olvasat egyetlen koronája az egyszerűsége — ám a periféria (a magyar réteg, a rusz réteg, a reginae soror, az Agatha név, az esküvő keleti földrajza) minden javítása segédhipotézist kíván, vagyis pontosan abból a koronából költ, amely az elmélet fölényét adná.
A braunschweigi keret így a centrumban erős, de befejezhetetlen: nem tud teljessé válni anélkül, hogy fel ne adná azt, amiben a legjobb.
Most akkor mi a helyzet? Először: egyetlen német forrás sem ismer Liudolf-lányt Agatha néven — de ez az érv szimmetrikus a magyar hallgatással, hiszen maga Ida is egyetlen, 13. századi feljegyzésben maradt fenn, és a kor a külföldre házasodott nőket német földön is rendre elnyelte. Másodszor, és súlyosabban: hiányzik a találkozási mechanizmus — mit keresne egy szász őrgróf lánya a magyar udvarban, ahol Edward élt? Harmadszor: ez az olvasat magyarázatlanul hagyja Gaimar „magyar király lánya" adatát, a magyarországi eredet teljes forráscsoportját és a gyermekek névanyagát.
Az Ailred-szöveg grammatikai korlátja és értelmezési mozgástere
A germani imperatoris Henrici filia formula értelmezése a fordulópont. Klasszikus latin értelemben a germanus hímnemű alak testvért vagy közvetlen férfi rokont jelöl; nőtestvérre a germana vonatkoznék. Ágota tehát Ailred szerint nem Henrik húgának, hanem valamilyen férfi rokonának volt a lánya – ez fontos korlát, amely a szó szerinti Gizella-lány értelmezés ellenében hat.
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a germanus terminus a középkori latin genealógiai irodalomban olykor tágabb értelemben is dokumentált: „közeli férfi vérrokon" jelentésben, nem kizárólag „testvér"-ként. Itt érdemes rögzíteni a feszültséget: a germanus szűk, „(fél)testvér" olvasata a braunschweigi Liudolf felé mutat (lásd fentebb), nem pl. Imre felé; a magyar olvasathoz a tág, „közeli férfi vérrokon" jelentésre van szükség, és arra, hogy a „Henrik" itt II. Henrikre vonatkozzék (akinek Imre — Gizella fiaként — vér szerinti unokaöccse volt). Ez az értelmezési mozgástér nem oldja fel a nehézséget és nem zárja le a kérdést — csak megmutatja, hogy a formula önmagában egyik változatot sem kényszeríti ki.
Ailred ~1153-ban írt. Számára az Edward-történethez tartozó „Henrik császár" kézenfekvően III. Henrik volt – az 1050-es évek aktív közvetítője, akinek udvarán átment az Ealdred-féle angol–magyar diplomáciai tárgyalás (sőt igazából 1153-ból nézve a „közelmúlt" Henrikje V. Henrik volna, bár ha Ailred az ő rokonságára gondolt, a formula egy másik Henrik-kör felé mutatna.)
A Henricus-azonosítás: Imre herceg neve
A megoldás kulcsa azonban egy jól dokumentált tény lehet: Szent Imre herceg latin neve Henricus volt — anyai nagybátyja, II. Henrik császár után kapta; a magyar Imre forma a latin Emericus alakkal függ össze (végső etimológiája — Heinrich vagy Amalrich/Emmerich — a szakirodalomban vitatott), a Heinricus névalak azonban forrásszerűen dokumentált (Hildesheimi Évkönyv). A névazonosság tehát nem feltevés: a herceg pontosan azt a nevet viselte, amelyre az angol krónikások az adatot vonatkoztatták. (A kódexhagyományban a herceg és császári névrokona közti névazonosság olykor zavart okozhatott, de a névazonosság ténye szilárd.)
John of Worcester genealógiai táblázata (Regalis prosapia Anglorum) kifejezetten III. Henriket nevezi meg. Ez az adat a mi keretünkben hibagenezis — az információ III. Henrik évtizedében, az Ealdred-csatornán ért Angliába, és a krónikás őt vetíthette a formulába —, adatként azonban épp a braunschweigi olvasatot erősíti (Liudolf valóban III. Henrik féltestvére volt), nem mást.
Vélemény
A német elmélet forrásai valódi adatot őriztek meg: egy Henricus nevű, a császári Henrik-körrel rokonságban álló személyt, akinek Ágota a lánya volt. Ezt szó szerint, a birodalmi Henrikekre értve a kronológia megoldhatatlan — a komoly német olvasat ezért nem ide, hanem a braunschweigi Liudolfhoz vezet (lásd fentebb), és ott valódi súllyal versenyez. A jelen tanulmány alternatívája az, hogy a Henricus nevet viselte az a magyar herceg is, aki anyai nagybátyja, II. Henrik után kapta, és akit a kortárs nemzetközi emlékezet jelentős szereplőként tartott számon. A forrásokban megőrzött Henrik-emlék ekkor egy létező nevet és rokonsági kapcsolatot tükröz — a magyarázata nem a száli, hanem az Árpád-házon belül keresendő.
Összefoglalás
Eddig a három vizsgált elmélet egyike sem bizonyítható önálló forrás alapján, és mindhárom komoly ellenérveket von maga után. A lengyel hipotézis közvetlen formájában forrásalap nélkül áll, de a Piast-kapcsolat az anyai ágon — az Annales Sanctae Crucis Polonici Imre-házassági adatán keresztül — visszatérhet a pozitív hipotézisben. A rusz hipotézis több, egymástól független megfontolásba ütközik – Jaroszláv dinasztikus logikája, Harald Hardrada hallgatása, a magyarországi jelenlét mechanizmusának kérdése és az András-paradoxon együtt teszik valószínűtlenné a közvetlen rusz leszármazást, miközben a rusz emlékezet anyai ágon és az Anasztázia-összekeveredésen keresztül valódi réteget tükrözhet. A német hipotézis rendelkezik a legjobb forrásalappal: de szó szerint, a császári Henrikekre értve szinte megoldhatatlan, de erős, közvetett formája — a braunschweigi Liudolf — komoly versenytárs marad, amelyet nem cáfolni, hanem beárazni lehet. A jelen tanulmány alternatívája, hogy a Henricus nevet viselte az a magyar herceg is, aki anyai ágon valódi rokonságban állt a császári házzal. Ez a gondolat — a maga előnyeivel és árával együtt — vezet el a második részhez.
folytatás a jövő szerdán
djp
Kapcsolódó posztok
