Az 1851-es esztendő nem csupán a viktoriánus Anglia, hanem az újkori egyetemes történelem egyik legfényesebb mérföldköve volt. A Londoni Nagy Kiállítás (The Great Exhibition of the Works of Industry of All Nations) megnyitásával egy olyan korszak vette kezdetét, amelyben az emberiség először hitt rendületlenül abban, hogy a tudomány, a technika és a nemzetek közötti békés kereskedelem képes elhozni az általános jólétet.
Volt Európában a tizenhatodik század derekán egy ember, akinek neve egyszerre keltett tiszteletet és félelmet a lengyel szejmtől a moszkvai Kreml folyosóiig, az erdélyi havasok várkastélyaitól a konstantinápolyi Topkapi-palotáig.
1851. május 1-jén Viktória királynő ünnepélyes keretek között nyitotta meg a kiállítást. A naplójában így örökítette meg az élményt: „Ez volt életem legemlékezetesebb, legfenségesebb napja… Az üveg és vas csarnoka ragyogott a napfénytől, a virágok és zászlók sokasága között közel félmillió ember szorongott."
Az 1851-es londoni világkiállítás — melynek hivatalos neve Great Exhibition of the Works of Industry of All Nations, azaz „Az összes nemzet iparának nagy kiállítása" volt — kora leglenyűgözőbb vállalkozásának bizonyult.
II. Erzsébet, teljes nevén Elizabeth Alexandra Mary Windsor, a brit történelem leghosszabb ideig regnáló uralkodója volt.
Robert Blake admirális 1657. április 20-i győzelme a Santa Cruz de Tenerife-i csatában a 17. századi haditengerészeti történelem egyik legmerészebb és legfurcsább diadala. Egy olyan ütközet, amelyben az angolok mindent megnyertek, amit meg lehetett nyerni – kivéve azt, amiért eredetileg odamentek. És ez a paradoxon teszi izgalmasabbá, mint a szokásos hősi elbeszélések.
1025. április 18-án, húsvét vasárnapján, egy hosszú életút végén, I. Boleszláv – akit a krónikák csak „Chrobrynak", a Vitéznek neveznek – végre megkaphatta a koronát.
A középkori Angliában a helyi hatóságok, a saját zsebükbe nyúló bírók és a politikai ingadozás által megrengetett királyi tekintély világában, a Folville fivérek nem anomáliák voltak — hanem tünetek. Az, hogy Eustace Folville-t soha nem ítélték el, sokat elmond egy kor igazságszolgáltatásáról.
Eustace Folville és öt testvére Leicestershire-ben nőtt fel, kisnemesi családból. A család nem szűkölködött, de a vagyon korlátozott volt. A fivérek — akik között Eustace kétségtelenül az ész volt — a 14. század elején találták meg azt a rést, amelyen keresztül működni lehetett: II. Edward gyenge uralkodása lehetőség volt az összes kalandornak.
II. Edward uralkodását különböző botrányok, a bárókkal való állandó konfliktus és a katonai fiaskók jellemezték. Ebben a rendszertelenségben a helyi hatóságok egymaguk érvényesítették a hatalmukat — korrumpáltan, önkényesen.
A banda első nagy összecsapása a törvénnyel 1326-ban történt, amikor Eustace és testvérei megöltek egy Roger de Beler nevű bárót. Beler nem volt közönséges áldozat: helyi bíróként, ismert volt önkényes, visszaélő magatartásáról. A gyilkosság tehát nem közvetlenül az elittől való rablás volt, hanem egy igen népszerűtlen helyi zsarnok eltávolítása.
A per eredménye meglepő, de a korra jellemző volt: Eustace-t és két testvérét felmentették. A felmentés pontos jogi indokolása mélyebb kutatást igényelne — de az a tény, hogy a társadalom egy része Belert sem tekintette ártatlan áldozatnak, bizonyosan hatással volt a bírói közvélemény alakulására.
Egy gyilkosságnak akkor a legkisebb a jogi következménye, ha az áldozatnak több ellensége van, mint barátja.
A Folville-ek legszemtelenebbnek tartott akciója 1332-ben történt (már III. Edward idején), amikor elrabolták Sir Richard Willoughby-t, a király egyik legértékesebb bíróját. Willoughby ismert volt korrupciójáról: döntéseit elég pontosan a lefizetés mértéke mozgatta, ami szimbolikus igazságosságot adott annak, ahogy a Folville-ek bántak vele. A váltságdíja közel 900 fontra rúgott — ez hatalmas összeg volt, amely megfelelt egy korabeli arisztokrata háztartás többéves jövedelemének.
Az eset több szempontból is érdekes. Egyrészt: a királyi bíró elrablása közvetlen támadás volt az állami hatalom szimbóluma ellen. Másrészt: Willoughby megúszta élve — a fivérek nem kíméletlenül gyilkoltak, hanem pragmatikusan, volt ahol a váltságdíj többet ért a halálnál. Harmadszor: Willoughby maga sem lett sokkal szimpatikusabb a kiszabadulása után: a korrumpált bíró képe tovább rontott az összképen.
Az igazi befejezés azonban nem rendőri akció vagy kivégzés lett, hanem intézményes rehabilitáció. III. Edward uralkodása alatt — aki sokkal erősebb és katonailag ambiciózusabb volt, mint apja — a Folville-ek harci hasznosítása logikus lépés volt: a csapatukban található fegyveresek értékes erőforrásnak bizonyultak a hadszintéren. Eustace harci érdemei és katonai szolgálata révén teljes kegyelmet kapott korábbi bűneiért.
Ez a fejlemény nem annyira Eustace karakterének megítélését tükrözi, mint inkább azt, hogyan működött a középkori kegyelem: gyakorlatilag politikai eszköz volt. Az állam nem feloldozott — hasznosításba vett.
A Folville-ek története irodalomtörténeti szempontból is jelentős. A kutatók egy része Eustace Folville-t a Robin Hood-legenda egyik lehetséges valós inspirációjának tartja — pontosabban: a Robin Hood-narrációk azt a társadalmi közeget tükrözik, amelyből a Folville-ek is kiemelkedtek. A korrupt bírók, a törvény szelektív alkalmazása és a kisnemesi "lázadók", akik a hatalom peremén éltek — mind megtalálhatók a Robin Hood-balladákban is.
Khawlah bint al-Azwar a 7. század első felében élt, s a korai iszlám történetének egyik legismertebb női alakja, akit a női hadviselés szimbólumaként tisztelnek a mai iszlám világban. Banu Asad törzsbeli nemes családból származott, apja, Tariq ibn Awf, a törzs egyik vezetője volt, és családja az elsők között tért át az iszlám hitre.
Bátyja, Dhiraar ibn al-Azwar, híres harcos és költő volt, aki a Rashidun Kalifátus (az első négy "igaz úton járó" kalifa vezette muszlim állam) seregében szolgált. Khawlah eredetileg ápolónőként csatlakozott a hadjáratokhoz, hogy sebesülteket lásson el, ám hamarosan saját katonai tehetsége is megmutatkozott – és az iszlám világ egyik első dokumentált női harcosává vált.
Első hőstettére a 634-es Sanita-al-Uqab csatában került sor, Damaszkusz ostroma idején. Amikor bátyját fogságba ejtették, Khawlah páncélt öltött, arcát elfedte, és a csatatéren harcolt a férfiakkal együtt. Vitézsége annyira kiemelkedő volt, hogy Khalid ibn al-Walid, a muszlim seregek legendás vezére – akit maga Mohamed próféta nevezett el „Allah kardjának” –, személyesen akarta megismerni az ismeretlen harcost, hogy kitüntesse.
A katonák megdöbbenésére kiderült, hogy a rettenthetetlen harcos nő. Khalid ibn al-Walid nemcsak elfogadta jelenlétét a seregben, hanem megbízta egy különleges mentőakció vezetésével. Khawlah egy kisebb zászlóaljat vezetve sikeresen kiszabadította bátyját és több muszlim hadifoglyot a bizánci fogságból.
Ettől kezdve állandó tagja lett a hadseregnek, és a hadjáratok során egyetlen nőként harcolt a férfiak oldalán – nemcsak ápolóként, hanem fegyverforgató harcosként is.
Egy másik hadjárat során Khawlah leesett a lováról, és fogságba esett. A bizánciak először börtönbe akarták zárni, majd amikor kiderült, hogy nő, egy női fogolytáborba vitték. Az egyik bizánci tiszt megpróbálta megerőszakolni, mire Khawlah rögtönzött fegyverekkel – sátorrudakkal és más eszközökkel – felfegyverezte társait, és felkelést szervezett. A harcban legalább harminc bizánci katona, köztük a támadó is, életét vesztette. A nők kitörtek a táborból, és csatlakoztak a muszlim sereghez.
Khawlah részt vett a 636-os yarmouki csatában is, amely a muszlimok egyik legnagyobb győzelme volt a Bizánci Birodalom ellen. A történeti források szerint a csata negyedik napján – amikor a muszlim hadsereg súlyos helyzetbe került – Khawlah egy női egységet szervezett a hátramaradt asszonyokból, és ellentámadást indított.
A csoportnak sikerült áttörnie a bizánci vonalakat, és legyőzték az egyik ellenséges parancsnokot. Khawlah eközben megsérült egy párviadal során, amikor egy görög harcossal küzdött meg.
Khawlah bint al-Azwar a muszlim nők hősiességének jelképe lett. Bár pontos életrajzi adatai korlátozottak, és történeteit részben legendák is átszövik, személye szimbolikus jelentőséget nyert az iszlám világban. Ma is számos országban őt tartják a legnagyobb muszlim női harcosnak.
Mindezt az is mutatja, hogy Szaúd-Arábiában utcák és iskolák viselik a nevét, Jordánia bélyeget bocsátott ki a tiszteletére, Irakban egy különleges női katonai egységet neveztek el róla, az Egyesült Arab Emírségekben pedig a Khawlah bint al-Azwar Military Training College lett az első női katonai főiskola.
Khawlah bint al-Azwar története ígynem csupán a harctéren való bátorságról szól, hanem arról is, hogy a nők a 7. századi iszlám társadalomban is képesek voltak aktív, sőt vezető szerepet vállalni – nemcsak a gyógyításban, hanem a csatában is. Története ma is inspirációul szolgál a muszlim nők számára szerte a világon, mint a bátorság, önfeláldozás és hit példaképe.
Amikor 1807 augusztusában egy fura, füstöt és szikrát okádó hajó felkaptatott a Hudsonon New Yorkból Albany felé, a part menti gazdák hol „szörnynek”, hol „Fulton bolondságának” csúfolták.
