Az arszúfi csata 1191. szeptember 7-én zajlott le a harmadik keresztes hadjárat részeként, ahol a keresztes lovagok haderejét I. Richárd angol király vezette, akinek a vezetésével legyőzték az Ajjúbid Szultánság lényegesen nagyobb seregét, amelyet Szaladin vezetett.

Acre elfoglalása után Richárd király tisztában volt vele, hogy el kell foglalnia Jaffa kikötőjét is, így 1191 augusztusában elindultak Jaffa felé. A tengerpart mentén vonult, így egyik oldalról mindig védve volt, de vigyázott arra is (a hattini csatából okulva), hogy legyen elegendő édesvíz is. Ez persze azzal járt, hogy a sereg gyakran megpihent a vízforrások mellett, és a legnagyobb hőségben is pihentek. Eközben a flottája a tengeren cirkált, s egyrészt a készletek egy jelentős részét szállította, másrészt a betegek és sebesültek számára volt menedék.

A seregét 12 ezredre osztotta, amelyek mindegyikéhez 100 lovag tartozott. Persze az arabok próbálták őket hergelni, de kevés sikerrel. ahogyan Baha al-Din ibn Shaddad muszlim krónikás leírta: "A muzulmánok minden oldalról nyilakat eresztettek rájuk, hogy bosszantsák és rohamra kényszerítsék őket, de ebben nem jártak sikerrel. Ezek a férfiak csodálatos önuralmat gyakoroltak, minden sietség nélkül folytatták útjukat, miközben hajóik az ő vonalukat követték. menet közben a part mentén, és ily módon elérték megállóhelyüket."

A keresztesek augusztus végén megálltak egy hosszabb pihenőre, s Szaladin lassan belátta, hogy a kisebb támadásokkal nem sokra fog jutni, így a több mint kétszer nagyobb seregével megérkezett Cézárea környékére.

Ott várta, hogy a keresztesek támadjanak, s ki tudja használni létszámbeli fölényét.

A keresztes hadsereg azonban több mint egy hétig várakozott.

Egy hét után Szaladin is rájött, hogy az ellenfél nem fog támadni, hanem kivárásra játszik, így elhatározta a támadást. Közben a keresztesek átkeltek az Arsuf-erdőn, amely 20 km hosszan párhuzamosan haladt a tengerparttal. A keresztesen végül szinte gond nélkül átkeltek az erdő nagyobbik részén, s szeptember 6-án a Rochetaillée -nek nevezett Nahr-el-Falaik folyó torkolatánál egy mocsár védelmében vertek tábort. A táboruktól délre azonban az erdő visszahúzódott a szárazföld belsejébe és egy keskeny, 2-3 km széles síkságot hozott létre az erdős dombok és a tenger között. Szaladin itt akarta megtámadni a kereszteseket.

Szaladin serege körülbelül 25 ezer fő volt, amelyben voltak lovasíjászok, könnyűlovasok és nehézlovasok is. Ez a sereg bő kétszerese volt a keresztes hadnak.

1191. szeptember 7-én (egy szombati napon) Richard serege kezdett kissé mozgolódni, s minden irányba felderítőket küldött, amelyek Szaladin seregét alaposan feltérképezték. Richárd király rendkívül alaposan felkészült a lehetséges eseményekre, s a kisebb támadások közepette is türelmesen várt, miközben a sereg zárt alakzatban elindult Arszúf felé.

Ez reggeltől egészen délutánig tartott, az előőrs már egészen Arszúfig ért, s a királynak már a saját vezéreivel is meg kellett küzdenie, hogy csak várjanak és ne támadjanak.

Ez egy darabig sikerült is, de aztán Carew-i Balduin, Richard testőrségének a tagja, nem bírta tovább a ránehezedő nyomást és rárontott a muszlimokra, s a johanniták azonnal követték.

A johanniták után a francia lovagok is támadásba lendültek, így a király is belátta, hogy nem tehet mást, rohamot vezényelt.

A fél napos várakozás azonban megtépázta a muszlimok idegeit is, akik szinte el sem hitték, hogy a keresztesek végre támadnak. A hadrendjük már régen megtört, így hatalmas veszteségeket szenvedtek, ahogy a muszlim történetíró írta „teljes volt a fejetlenség”. Előbb a jobbszárny, majd a fősereg, végül a balszárny is megfutamodott.

Másfél kilométer után azonban a király lefújta a rohamot, mert érezte, hogy a vesztükbe rohannának. Így is számtalan lovag elesett, de maga az uralkodó is kivette a részét a csatából:

„A bősz és páratlan király sorra vágta le a törököt mindenfelől, senki sem menekülhetett karja erejétől, mert bármerre fordult, villámló kardja széles utat vágott, s előrenyomulván zuhogtak csapásai, vágta őket, mint az arató a gabonát, s a többi, látván a haldoklókat, tágult tőle, mert a törökök hullái fél mérföldön át elborították a csatateret.” írta az Itinerarium.

A muszlimok a roham megszakadását megpróbálták kihasználni, de kétszer is visszaverték őket, így végül Szaladin serege szétszóródott és bemenekült az erdőbe.

A győzelem fontos volt, mert a muszlim sereg megfutamodott, amely megalázó volt a számukra, a keresztesek pedig lélekben is megerősödtek. Ahogyan Bahá ad-Dín írta a muszlimokról „Nemcsak a testünk, a szívünk is megsebződött”.

djp