Az első név szerint ismert magyar költő, a magyar reneszánsz kiemelkedő képviselője, Kesicén vagy Csezmicén, a Duna-Dráva torkolatvidékén, a mai Horvátország területén született 1434. augusztus 29-én Vitéz Borbála és Csezmiczei János fiaként. Még kisgyermek volt, amikor édesapja meghalt 1440 körül, majd édesanyja Nagyváradra költözött s próbált gondoskodni négy gyermekéről (három fia és egy lánya volt). A kis János nagyon tehetséges fiú volt, így nagybátyja, Vitéz János nagyváradi püspök külföldön taníttatta tovább. A püspök, aki Hunyadi Mátyás nevelője is volt, ekkortájt nem csak az egyházi életben, hanem a politikában is rendkívül befolyásosnak számított.

A kisfiú előbb Guarino Veronese ferrarai magániskolájába tanult, ahol kibontakozhatott tehetsége, s közben nagybátyja kineveztette váradi kanonoknak 1451-ben. Később Padovába került, ahol egyházjogot tanult, s nagyon gyorsan elvégezte, majd a doktori fokozat megszerzése után Rómába utazott, akkor már mint titeli prépost.

Mivel 1458-ban trónra került a vele szinte egyidős Hunyadi Mátyás, a családja hazahívta, mert komoly szerepet szántak neki a királyi udvarban.

Ő lett a király feleségének, a fiatal, szinte még gyermek Podjebrád Kunigunda tanítója, s ő nevezte el Katalinnak is. Vezetésével a fiatal lány gyorsan megtanult magyarul és bizonyára nagyon művelt királyné lett volna, de első gyermekének születése után nem sokkal, gyermekágyi lázban elhunyt.

A királyné halála letörte a királyt, ugyanakkor a Szent Korona visszaszerzése és az azzal való megkoronázása örömmel és némi elégtétellel töltötte el. A király elégedett volt Janus tevékenységével, így királyi kancellár lett, miközben nagybátyja már bíboros és esztergomi prímás volt. A hivatalos ügyekben Janus Pannonius lett a király elsődleges segítője, de a politikai ügyekben Vitéz János volt a legfőbb tanácsadója.

Persze az egyházi pályafutását sem hanyagolták el, így Janus már 1459 márciusától pécsi püspök lett, amely jelentős és rendszeres évi bevétellel járt. A hivatalos királyi megerősítést 1459. július 6-án kapta meg, a pápai kinevező bullát pedig november 5-én keltezték. A pápa eleinte vonakodott kinevezni, elsősorban frivol, erotikus jellegű versei miatt, másodsorban a fiatal kora miatt, de végül Mátyás akarata győzött.

A politikai életben is fontos szerepet játszott, hiszen 1465-ben ő képviselte a királyt személyes megbízottként a pápánál, ahol a török elleni harcok voltak a legfőbb téma. Ugyanakkor engedélyt szerzett a tervezett pozsonyi egyetemhez, s kódexeket is vásárolt a király számára.

Az egyházi és politikai pályafutása mellett nem hanyagolta el kedvenc időtöltését, a költői munkásságát sem, s leginkább az epigramma és elégia műfajában alkotott maradandót. Százszámra írta az epigrammákat, amelyek sokszor gunyorosak, pajzánok és csipkelődőek voltak, miközben az elégiák egy teljesen más arcát mutatták meg.

Janust 1466-ban tüdőbaj támadta meg, így egy időre visszább vonult. Közben Mátyás békét kötött a szultánnal, s egyes főurak ezt a Hunyadi-hagyomány elárulásának tartották, másrészt a király számos adót is kivetett, régi hagyományokat is megtörve. Vitéz János és köre, közöttük Janus Pannonius is, szervezkedni kezdtek ellene. Ők a trónra az akkor 13 éves Kázmér lengyel herceget szerették volna jelölni, s Vitéz János a német birodalmi gyűléstől is segítséget kért az ügyben. Ennek a fellépésnek a személyes okaként talán azt jelölhető meg, hogy az egyik vita során Mátyás állítólag tettleg is bántalmazta az esztergomi érseket.

Janus természetesen a nagybátyja mellé állt, de így szembekerült Mátyással. Sokak számára úgy tűnt, hogy az ország nagyobb része az összeesküvők mellett áll, de Mátyás gyorsan lépett.

Országgyűlést hívott össze, amelyen 1471. szeptember 18-án 31 törvénycikkel orvosolta a felmerült problémák nagyobb és fontosabb részét. Három nappal később 10 főpap és 36 báró hűséget esküdött neki, így már nyert ügye volt. Kázmér ugyan sereggel indult a magyarok ellen, de Mátyás csak kerülgette, pedig jócskán túlerőben volt. December 19-én a király kiegyezett Vitéz Jánossal, Kázmér pedig egy hét múlva elmenekült.

A király pedig nem kegyelmezett, egykori nevelőjét és a szervezkedő főurakat elfogatta, s előbb a visegrádi, majd az esztergomi várba záratta őket. A pápai követ közbenjárására később aztán szabadon engedte a szervezkedőket, de kegyvesztetté váltak. Janus Pannonius azonban nem került börtönbe, mert még időben elmenekült. Mátyás nem tudta merre menekült, így 1472. március 25-én levelet írt Erneszt és Albert szász hercegeknek, amelyben kéri őket a püspök feltartóztatására és elfogására. Janus Pannonius azonban dél felé indult, s előbb Pécs várába vette be magát, majd kincseivel Velence felé indult tovább.

Útközben azonban meghűlt, majd komolyabban megbetegedett, s 1472. március 27-én a szintén összeesküvő Thuz testvérek vendégeként, a Zágráb melletti Medveváron elhunyt. Ott írta az (egyik) utolsó epigrammáját is

JANUS PANNONIUS MORIENS
Abstulit atra dies una cum corpore nomen;
Sic miseri nobis accumulamus opes.

A HALDOKLÓ JANUS PANNONIUS
Hírnevemet testemmel a gyászos perc elorozta:
Így halmozz nyomorult, kincseket, ócska vagyont!
(Tellér Gyula fordítása)

A Zágráb melletti remetineci kolostorban helyezték nyugalomra, de egy év múlva a pécsi székesegyházba vitték át a holttestét.

Mátyás nem felejtette el régi jó munkatársát, s meglátogatta a még temetetlen holtestét Pécsett. Johann Georg Mansfeld rézmetsző rajzán (a mellékelt képen), amelyet Buck József pécsi rajztanár rajza alapján készített a látogatáskor a király elérzékenyült: „Kigördült a szánás könnye a jó Fejedelem szemeiből.”

djp