A legtöbb ember számára Hófehérke alakja egyet jelent Walt Disney kék-sárga ruhás hercegnőjével vagy a Grimm-testvérek sötétebb tónusú népmeséjével. Azonban a bajorországi Lohr am Main lakói számára Hófehérke nem csupán fikció, hanem egy létező történelmi személy: Maria Sophia Margaretha Catharina von Erthal bárónő, akinek tragikus és méltóságteljes élete kísérteties hasonlóságot mutat a világirodalom egyik legismertebb történetével.

A 16. századi Német-római Birodalomban kevés ellentmondásosabb alak létezett, mint a hóhér. Ő volt a törvény ökle, akire a közösségnek szüksége volt a rend fenntartásához, mégis „becstelennek” (unehrlich) bélyegezték: érintése beszennyezett, jelenléte a kocsmákban vagy templomokban elszigeteltséget szült.

A 10. század a magyar történelem egyik legizgalmasabb és legtöbb vitát kiváltó időszaka volt. A honfoglalást követően a magyar törzsszövetség katonai fölénye évtizedeken át határozta meg Közép-Európa politikai térképét. E korszak legkiemelkedőbb hadvezérei – Bulcsú, Lehel és Súr – nem csupán harcosok voltak, hanem a magyarság sorsának formálói, hírnökei és, végül, tragikus hősei is.

A honfoglalás kori magyarok intimitásáról és szexualitásáról nem a mai értelemben vett „magánélet” fogalmaival tudunk beszélni: a testiség társadalmi kereteit elsősorban a rokonsági rend, a vagyon és a közösségi normák adták. Abban a korban a szexualitás jellemzően nem egyéni 'szórakozás'-ként vagy romantikus választásként jelent meg, hanem a nemzetség fenntartásának és a gazdasági túlélésének az eszköze volt.

Az első világháború kitörése után nagyjából öt hónappal, 1914 karácsonyán a nyugati front több szakaszán nem egyetlen, központilag elrendelt fegyverszünet, hanem sok kisebb, spontán és nem hivatalos tűzszünet alakult ki.

Amikor egy történelmet ismerő személy meghallja a Martell Károly nevet, elsősorban a frank Martell Károlyra gondol, aki egy jelentős hadvezér volt a 8. században, de gondolhat Anjou Martell Károlyra is, aki Károly Róbert magyar király apja volt, s egyben Árpád-házi Mária magyar hercegnő fia is, sőt pár évig címzetes magyar király is volt.

800 karácsonyán (december 25-én) Nagy Károlyt Rómában, Szent Péter-bazilikában III. Leó pápa császárrá koronázta – a nyugati császárság eszméjének látványos „újraindításaként”. Később a császári címet (és a hozzá kapcsolódó politikai hagyományt) az ún. Ottó-kori uralkodók vitték tovább; gyakran emlegetik is „három Ottóként” I., II. és III. Ottót.

1942. december 24-én, a sztálingrádi csata kritikus szakaszában a Vörös Hadsereg merész páncélos mélységi rajtaütést hajtott végre a Don-kanyar térségében.

A 13 aradi vértanú között Láhner György különös szerepet tölt be: nem fényes csaták hőse volt elsősorban, hanem a honvédsereg hátországának, a fegyver- és lőszergyártásnak a megszervezője. 1849. október 6-án, a saját születésnapján végezték ki Aradon – ez az életrajzának gyakran idézett, egyszerre jelképes és megrendítő zárópontja.

II. Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor), a Újbabiloni Birodalom legfényesebb uralkodója egyszerre testesíti meg a hódító katonát és a látványos városépítőt. A neve sokaknak a bibliai történetből ismerős, amely egy átmeneti elmezavarról tudósít; ugyanakkor a korabeli mezopotámiai feliratok és a babiloni adminisztrációs táblák egy rendkívül hatékony államfőt rajzolnak meg.