1800 tavaszán igazi mérföldkőhöz érkezett a tudomány: William Nicholson és Anthony Carlisle brit tudósok először figyelték meg, hogy elektromos áram hatására a víz két alkotóelemére, hidrogénre és oxigénre bomlik.

A római katolikus egyház történetében számos jelentős és olykor drámai pápaválasztás zajlott le, ám ezek közül is kiemelkedik a 1268 és 1271 között Viterbóban tartott konklávé, amely közel három évig (!) húzódott. Ez nemcsak a leghosszabb, hanem az egyik legkomolyabb válsághelyzetet előidéző választás is volt, amely alapjaiban változtatta meg a pápaválasztás menetét.

Történelmi háttér

A konklávé IV. Kelemen pápa halála után kezdődött 1268. november 29-én. Ekkor, a pápai szék megüresedésekor 19 bíboros volt jogosult a választásra.

Már az első hónapokban világossá vált, hogy a testület mélyen megosztott. A fő törésvonal a francia és itáliai bíborosok között húzódott. A francia bíborosok az Anjou-ház támogatását élvezték, különösen I. Károly nápolyi királyét, míg az itáliaiak igyekeztek megőrizni a római egyház függetlenségét a világi hatalmaktól.

Ez a politikai és személyes érdekellentét hosszú ideig lehetetlenné tette a kompromisszumos jelölt megtalálását. A bíborosok hónapokon, majd éveken át vitáztak, időnként új jelölteket állítva, de egyik sem nyerte el a (szükséges) kétharmados többséget.

A város türelme elfogy

A konklávét Viterbo városában tartották, mivel Róma abban az időszakban politikai problémákkal küzdött. A város azonban hamar szembesült azzal, hogy a választás elhúzódása nemcsak az egyházat bénítja meg, hanem gazdasági és társadalmi problémákat is okoz: a zarándokforgalom csökkent, és bizonytalanság uralkodott a katolikus világban. Persze ebben olykor a pápák életvitele is szerepet játszhatott.

Ahogy teltek az évek, a viterbói lakosság radikális eszközökhöz nyúlt. Először bezárták a bíborosokat – ez volt az első dokumentált alkalom, amikor a választókat kulcsra zárták (cum clave), innen ered a „konklávé” szó. Mivel ez sem vezetett sikerhez, csökkentették az élelmiszeradagokat, majd leszedték a ház tetejét, amely alatt a bíborosok tanácskoztak, hogy kitéve őket az időjárás viszontagságainak, ezzel ösztönözve a gyorsabb döntéshozatalt.

A kompromisszum és a megoldás

A patthelyzetet végül egy külső kompromisszumos jelölt oldotta fel. A bíborosok a keresztes hadjáratot vezető, de még nem bíborosi rangú, sőt nem is pap Teobaldo Viscontit (más néven Thibault Viscontit) választották meg 1271 szeptemberében, aki azonban ekkor éppen a Szentföldön tartózkodott. A hírre elhagyta I. Edvárd angol király táborát és hazaindult. 1272. március 13-án Viterbóban pappá szentelték, majd 1272. március 27-én X. Gergely néven lépett trónra. A választás így majdnem 33 hónapig tartott – egyedülálló időtartam a pápaság történetében.

Visconti visszatérése és beiktatása után azonnal felismerte, hogy a választási rendszer reformra szorul. Az 1274-es lyoni zsinaton rendeletet hozott, amely szabályozta a pápaválasztások menetét. Előírta, hogy a bíborosokat a jövőben zárják el a külvilágtól, fokozatosan csökkentsék az ellátásukat, és minden beavatkozástól mentes környezetet teremtsenek a döntéshez.

Következmények és jelentőség

Ez a konklávé történelmi fordulópont volt. Rávilágított arra, hogy az egyházi vezetőválasztás nem lehet kiszolgáltatva világi érdekeknek és belső hatalmi játszmáknak. Az új szabályozások célja a döntéshozatal felgyorsítása és megtisztítása volt. Bár a későbbi pápaválasztások sem mentesültek mindig a politikai befolyástól, a konklávé zárt, titkos rendszere máig érvényben van.

A viterbói konklávé története nemcsak egy egyházi eseményről szól, hanem arról is, hogyan kényszerítette ki az egyház reformját a saját működésképtelensége. Egyúttal jól példázza, hogy a hit, a hatalom és az emberi természet miként fonódik össze a történelem nagy döntéseiben.

djp

Kapcsolódó posztok 

A tizenhatgyermekes pápa, aki vért ivott

A pápa, aki erotikus regényt írt

Amikor a pápaválasztó bíborosokat levizelték

A pápa elrablása – Napóleon parancsára

Amikor egy szerzetest kért a pápa gyermeknemzésre

A 18. század végén Angliában a lóverseny nem csupán arisztokratikus időtöltés volt, hanem egyre inkább a nemzeti identitás részévé vált. A nyílt mezők, a nemes lovak és a sport iránti szenvedély összefonódott a társadalom felsőbb rétegeinek életével. Ebben a közegben, 1780. május 4-én történt valami, ami máig visszhangzik a lóversenyzés világában: megrendezték az első Epsomi Derbyt.

Vacsora egy nemesi házban

A Derby története egy legendás vacsorával kezdődik, amelyet Edward Smith-Stanley, Derby 12. grófja adott barátainak. A vendégek között ott volt Sir Charles Bunbury, a Jockey Club elnöke is. Az este során felmerült az ötlet egy új, éves lóverseny megrendezésére, amely kizárólag hároméves lovaknak szólna. A kérdés azonban az volt: mi legyen a neve? A legenda szerint pénzfeldobással döntötték el, hogy az új verseny a „Derby” vagy a „Bunbury Stakes” nevet viselje. A szerencse Lord Derby mellé állt.

Ironikus módon, az első verseny győztes lova, Diomed, éppen Sir Charles Bunbury tulajdona volt.

Az első Derby – 1780. május 4.

A versenyt Epsom Downs zöld lankáin rendezték meg, Surrey megyében, London közelében. A sík, füves pálya kiválóan alkalmas volt a versenyzésre. Az eseményt csak néhány ló részvételével bonyolították le, mégis hamar különlegessé vált: nemcsak az arisztokrácia, hanem az alsóbb társadalmi osztályok is figyelemmel követték. Ez volt az első lépés afelé, hogy a Derby nemzeti eseménnyé váljon.

A győztes ló, Diomed, később Amerikában vált híres tenyészménné – ezzel nemcsak sporttörténeti, hanem genetikai örökséget is hagyott maga után.

A Derby gyorsan népszerűvé vált az Egyesült Királyságban, majd nemzetközi mintává nőtte ki magát. Franciaországban, az Egyesült Államokban, Írországban és számos más országban alapítottak hasonló versenyeket – mind a „Derby” nevet viselve, tisztelegve az epsomi esemény előtt.

Ma az Epsomi Derby a brit lóversenyzés három klasszikus versenyének egyike, és a „tripla korona” központi eleme. A verseny nemcsak sportesemény, hanem társadalmi esemény is, ahol megjelennek a királyi család tagjai, arisztokraták, celebritások és sportkedvelők egyaránt.

Kulturális örökség és hagyomány

A Derby azonban nem csupán egy lóverseny. Ez egy brit ikon, egy kulturális intézmény, amely ötvözi a sport, a történelem, a társasági élet és a gazdaság elemeit. Az, hogy az esemény egy pénzfeldobás nyomán kapta a nevét, ironikus módon jól tükrözi a lóverseny lényegét is: a szerencse, a tudás és a merészség keverékét.

djp

Kapcsolódó posztok

A nők olimpiája az ókorban

Az első golfverseny

Az első jégkorong-mérkőzés teremben

100 pont egy mérkőzésen – a legnagyobb kosárlabdázó, Wilt Chamberlain

A lovagi játékok és veszélyeik

Az első lottó Angliában

Kasztíliai Izabella, aki királynőből lett (sakk)vezér

Az első maratoni futó – két és fél évezrede

A medvecsali – egy kegyetlen szórakozás

A 18. század elején Európa még csak ébredezett a felvilágosodás korának hajnalán. A természet titkai még gyakran keveredtek a babonával, a vallásos értelmezések a tudományos megközelítéssel.

A 19. század eleji Franciaországban a becsület védelme és a szerelemért való versengés nem ritkán végződött párbajjal. Persze korábban se volt másképp, hiszen XIII. Lajos állítólag nyolcezer kegyelmet adott a párbajozóknak.

A spam, vagyis a kéretlen, tömegesen érkező elektronikus üzenetek ma a digitális élet mindennapos bosszúságai közé tartoznak. De vajon honnan ered ez a jelenség? A története jóval az internet kora előtt kezdődött – még a távíró és a sürgöny világában.

A második világháború során számos különös és innovatív fegyverötlet született, ám kevés volt olyan szürreális, mint Lytle S. Adams pennsylvaniai fogorvos elképzelése: a denevérbomba.

A 3. században, amikor Vietnám (akkori nevén Jiaozhou) kínai megszállás alatt állt, egy rendkívüli nő, Lady Triệu (teljes nevén Triệu Thị Trinh) vált a szabadság és az ellenállás szimbólumává. Harcai, bátorsága és eltökéltsége máig inspirációt jelentenek Vietnámban és világszerte.

Báthory István, az egyik legismertebb erdélyi fejedelem, 1576-ban vált Lengyelország királyává, és uralkodása jelentős szerepet játszott a közép-európai politikai erőviszonyok alakulásában a 16. század végén.

Szent Gellért (latinul Gerardus, horvátul Sveti Gerard, olaszul San Gerardo) a 11. századi kereszténység egyik legkülönlegesebb alakja volt Közép-Európában, akinek élete Velencétől a magyar pusztákig, a Szentföld vágyától a vértanúságig ívelt.

Az Árpád-kori Magyarország térítő püspöke, Szent Imre herceg nevelője és a keresztény hit egyik legelszántabb terjesztője lett, aki végül vértanúhalált halt 1046-ban a pogánylázadások idején.