II. Károly, aki huszonöt évvel korábban diadalmenetben vonult be Londonba, 1685 februárjában a halálán volt. A népszerű királyért szinte mindenki imádkozott Angliában, amikor 1685 elején súlyosan megbetegedett. Egy hónappal később ő, a protestáns király, átkersztelkedett és egy katolikus paptól vette fel az utolsó kenetet, majd 1685. február 6-án elhunyt. Törvényes gyermeke nem lévén öccse, a katolikus Jakab követte.

Jakab a trónralépése után kijelentette, hogy az ország törvényeit megtartja és védelmezi az anglikán egyházat. Mivel addig őszinte embernek ismerték meg, ez mindenkit megnyugtatott, s nem látszott a katolikus visszarendeződés. 

A parlamentben erős volt a királyi párt többsége, amely Jakab részére évi 2 millió fontot szavazott meg, amely hatalmas összeg volt. Az ellenzék megpróbált néhány gyenge fegyveres ellenállási kísérletet, de ezeket hamar leverték, amely szintén erősítette a királyi hatalmat.

Argyle grófot Skóciában halálra ítélték, ő pedig Hollandiába menekült, majd visszatért, azonban őt és társait elfogták, halálra ítélték és felakasztották. Monmouth herceg szintén fegyverrel akarta elfoglalni az országot, de hiába csatlakozott hozzá Dél-Anglia városi népe, a királyi sereg szétverte kis csapatát, sőt őt is elfogták.

A király véres megtorlást tervezett, így a "véres törvényszék" háromszázötven embert (közöttük nőket) halálra ítélt, nyolcszázat a gyarmatokra küldött rabszolgának, ezernél többet pedig nyilvánosan megvesszőzött. Magát a herceget, aki egyébként II. Károly törvénytelen fia volt, július 15-én lefejezték. 

A király a felkelésekre válaszul erős hadsereget akart tartani és elkezdte visszahelyezni a katolikus tiszteket a vezetésbe. A parlament azonban nem szavazott meg akkora összeget, amelyet szeretett volna - a katolikus tisztek pedig felkeltették a gyanút.

Közben II. Jakab (a képen) követet küldött a pápához, s fogadta a nunciusát, majd az alsóházat feloszlatta, s elkezdett katolikusokat kinevezni a fontos pozíciókba, sőt a királyi palotában is pompás kápolnát szenteltetett fel.

Eközben a nantesi edictum visszavonása miatt, ezrével érkeztek az országba a száműzött hugenották is.

Jakab egyre elbizakodottabb lett. Londont 13 ezer fővel védte, s erős őrséget hagyott Edinburgh várában is. A nép elégedetlen volt, de még nem érett meg a helyzet a felkelésre. Monmouth herceg kivégeztetése elégedetté tette a királyt, aki már úgy érezte, már nem kell félnie senkitől.

A protestánsokat meg akarta osztani, így 1687. április 4-én rendeletet bocsátott ki, amely arra biztatta az embereket, hogy legyenek katolikusok, de azért megengedte szabad vallásgyakorlatot is. A terve nem vált be, mert a különböző protestáns felekezetek jobban gyűlölték a katolikusokat, mint egymást.

Persze mindent lehet fokozni, s Jakab ezt meg is tette.

1688 májusában elrendelte, hogy minden egyházban a szószékről olvassák fel a szabad vallásgyakorlást (is) elrendelő levelét.

Londonban összesen négy templomban tettek eleget a parancsnak. A canterbury érsek és hat püspök tiltakozott, a király pedig meg akarta fosztani őket hivataluktól. Erre azonban az őt szolgáló egyházi bizottság sem volt hajlandó, csak izgatás miatt vád alá helyezték őket.

A vádlottakat hatalmas tömeg kísérte a Towerbe, ahol a börtönőrök térden állva kérték az áldásukat. Minden miniszter kérte a királyt, hogy engedje el a bebörtönzötteket, de mégis bíróság elé álltak, amely azonban felmentette őket. (a bebörtönzött püspökök)

Jakab azért is érezhette magát nyeregben, mert volt ugyan két protestáns lánya, de 1687 őszétől felesége újra állapotos volt, s biztosak voltak egy fiú érkezésében, aki aztán majd katolikusként örökölné a trónt. Két nappal a püspökök elfogása után, 1688. június 10-én megszületett a várva várt fiú, ezzel minden vágya teljesült a királynak.

Közben azonban a püspökök felmentésének napján, 1688. június 30-án, hét főúr írt levelet titokban a király Mária nevű lányának férjéhez, Orániai Vilmoshoz, hogy jöjjön és védje meg az országot, mert a nép alig huszadrésze áll a király mellett.

A felzúdulás a hadseregre is kihatott, így a király kénytelen volt feloszlatni londoni seregét, csak a tisztán katolikus seregekben bízhatott. Közben a főurak szépen lassan átpártoltak Vilmoshoz, s közöttük volt Sunderland grófja, Jakab legfőbb tanácsosa is. Jakab kétségbeesésében unokatestvéréhez, a Napkirályhoz fordult, hogy támadja meg Hollandiát, s a francia sereg valóban el is indult. Nem Vilmos serege felé azonban, hanem Németország felé.

Így már semmi sem állhatott Vilmos útjában, ezért Jakabon az elbizakodottság helyett a félelem lett úrrá.

Összeszedte az összes katonát, akit tudott, így közel 40 ezer fős serege volt írekből és skótokból. Vilmos serege azonban nagyon sok ország képzett katonájából állt, angolok, svédek, svájciak, franciák, de még szerecsenek is akadtak. (egy összecsapás a dicsőséges forradalomból)

A sereg 14 ezer főt számlált, s 1688. november 1-én indultak 500 hajóval Angliába. A sereg nagyon szervezett és fegyelmezett volt, a nép pedig kivárt. Vilmos felesége, Mária, helyeselte férje döntését, Anna pedig titokban távozott Londonból férjével, György dán herceggel együtt, majd megjelent Vilmos táborában. Közben szépen lassan a király legbizalmasabb hívei is kezdtek átszivárogni Vilmoshoz. Ezek a tények lassan a közvéleményt is a király ellen fordították. Így a király eredeti serege sokkal nagyobb volt ugyan létszámilag, a dicsőséges forradalom komolyabb ütközet nélkül zajlott le.

Jakab már látta, hogy vereséget szenvedett, s nejét fiával együtt Franciaországba küldte, majd maga is menekülni akart. Először a kenti halászok fogták el, de maga Vilmos is úgy gondolta, jobb ha megszökik, így amikor bevonultak Londonba, meghagyták a szökés lehetőségét. (a király menekülése)

Jakab végül 1688. december 23-án hajózott át Franciaországba, de egész életében vissza akart térni Anglia trónjára, ahogyan a fia is.

Az uralkodó azonban ekkor már Mária és férje Vilmos volt.

Források – djp