A görögtűz a középkor, de talán az egész hadtörténet egyik legtitokzatosabb fegyvere volt a Bizánci Birodalom kezében, amely évszázadokon keresztül segített a birodalom fennmaradásában.

A város (Konstantinápoly) a középkorban szinte bevehetetlennek tűnt a hatalmas, vastag falai miatt, azonban a városfalak és harcosok mellett volt még egy összetevő, amely a bizánciak sikereit segítette.

A birodalomban 672 körül fejlesztettek ki egy gyújtófegyvert, amelyet a nyugati keresztes lovagok Görög Tűz néven kezdtek emlegetni, amely név aztán hamarosan elterjedt.

Maguk a bizánciak sokféle néven nevezték, hiszen tengeri tűz, római tűz, folyékony tűz, háborús tűz vagy ragadós tűz néven egyaránt előfordult.

Konstantinápoly egy természetes szoros, a Boszporusz partján helyezkedik el, így a támadók gyakran próbáltak a tenger felől támadni. Emiatt volt szükség egy olyan fegyverre, amely sikeresen szétzilálja a támadókat, s kíméli a görög flottát az összecsapástól.

A fegyver feltalálása egy heliopoliszi építésznek tulajdonítható, amely állítást egy görög krónikás, Theophanes írta le, aki beszámolt a fegyverről és annak hatásairól is. A Calinicus nevű (Szíriából menekült zsidó) építész lenne tehát az "érdemi szerző", de a valóságban sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy egy erre szakosodott csoport alkotta meg a konstantinápolyi vegyi laboratóriumokban.

Ez egy államilag finanszírozott, így szigorúan titkos fegyverprojekt volt, emiatt az elkészült keverék összetétele sem teljesen ismert a mai napig sem - arról nem is szólva, hogy feltehetően többféle vegyület is létezett, hiszen folyamatosan fejlesztették, javították.