IV. Béla, a második honalapító uralkodása rosszabbul nem is kezdődhetett volna, hiszen ekkortájt kezdődött a mongolok, európai inváziója.
Dzsingisz kán halála után (1227) fia, Ögödej kán is folytatta a mongol terjeszkedést, de elsősorban kelet felé. Először Koreát hajtotta az uralma alá (1231), majd néhány év alatt (1231-1234) legyőzték a Csin-birodalmat is.
1235-ben a terjeszkedést Kelet-Európa irányába is kiterjesztették. Ögödej kán közel 130 ezer fős haderőt küldött Kelet-Európa felé, amelynek névleges vezetője Batu kán volt, de a tényleges hatalmat Subotai gyakorolta.
Első lépésként az orosz területeket foglalták el és hajtották uralmuk alá, miközben információkat gyűjtöttek Európáról.
Két év felkészülés után egy közel 150 ezer fős sereg indult el Európa irányába 1240 novemberében, hogy a befagyott folyókon könnyen át tudjanak kelni.
Az orosz után a kijevi nagyfejedelemség területét is elfoglalták, s mivel a főváros ellenállt, Batu kán szinte földig romboltatta, miután 1240. december 6-án elfoglalta.
A seregből közel 30 ezer főt a meghódított területeken hagyva (rendfentartási és kommunikációs céllal) Subotai a seregével Közép-Európa felé indult.
A sereg négy részből állt: az egyiket Kaidu, Ögödej unokája (más források szerint Orda, Dzsingisz kán unokája) vezette északon, a másikat Kadan, Ögödej fia vezette délen, s középen mozgott Batu kán és Subotai.
Kaidu (vagy Orda) Szilézia felé indult, ahol Jámbor Henrik sziléziai herceg mintegy 40 ezer főnyi sereget vezetett sziléziai, német, lengyel és teuton lovagokból, míg Vencel cseh király 50 ezer főnyi sereggel akart hozzá csatlakozni. Kaidu (vagy Orda) azonban nem engedte a két sereget egyesülni, nem hagyott erre elég időt.
1241 április 9-én szétzúzta Henrik seregét, majd, mivel célját elérte, megállt. A legyőzött herceg holttestét lemeztelenítették és lefejezték, így csak özvegye tudta azonosítani. A hercegnek a bal lábán hat ujja volt, ez segített az azonosításban.
V. Boleslaw lengyel fejedelem és felesége Kinga, IV. Béla testvére, kénytelen volt elmenekülni.
A magyar király, már évekkel korábban értesült a veszélyről, hiszen egyrészt Julianus barát már jelezte, másrészt a mongol sereg vezére már 1237-ben levelet küldött neki "… Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat: mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem.". A kán legalább harminc alkalommal küldött, egyre fenyegetőbb leveleket.
IV. Béla azonban ekkortájt, az apja által szétosztogatott királyi birtokok visszaszerzésével foglalkozott, amellyel a főurak egy részének rosszallását is kivívta. Eközben az országban megjelenő kunokkal is összetűzött (azzal vádolta őket, hogy összejátszanak a mongolokkal és vezérüket, Kötönyt megölték), így a kunok, nagy pusztítást okozva, kivonultak az országból.
A magyar király március 12-én összehívta a nemeseket, s közölte velük a fenyegetés tényét, majd március 15-én a mongolok előörsei már Pesthez értek.
A magyar király sereget gyűjtött országa védelmében, a mongolok előörsei pedig visszahúzódtak. A közel 80 ezer főből álló magyar sereg követte a mongolokat, s a Sajó folyó partján táboroztak le, a mongolokkal szemközt.
IV. Béla serege tehát letáborozott a folyó partján az egyetlen híddal szemben és várta az eseményeket. A tavaszi hóolvadások miatt a megáradt folyó, eközben (úgy tűnt) jó védelmet biztosít a számukra.
A király, tartott a mozgékony mongoloktól, ezért seregét egy tömegben csoportosította, hogy jobban tudják védeni egymást. Sátor sátor mellett állt, s az egész tábor egyetlen hatalmas szekértáborrá vált. A szekereket összeláncolták, s közöttük pajzsfalat is képeztek. A szekerek kis száma miatt azonban a magyar sereg egy viszonylag kis méretű területre volt összezsúfolva.
Rogerius szerint a magyar táborban széthúzás és vita volt az utolsó órákban is. „Azt akarták, hogy a király csatát veszítsen, hogy aztán kedvesebbek legyenek a király előtt, hogy inkább megbecsülje őket s kinevették a királyt, midőn ez a Sajó partján átvezető híd védelmére felváltva ezer embert rendelt.”
A mongolok, azt látva, hogy a magyarok védekezésre rendeztek be, 1421. április 10-én késő éjjel (éjfél körül) megtámadták a hidat. A közel 200 méter hosszú hidat védők azonban megtudták a mongolok tervét, mert egy orosz szökevény elárulta azt, így Kálmán herceg, a király öccse, Ugrin kalocsai érsek és Rembald de Voczon templomos vezér csapatai, heves csatában, de visszaverték a mongol támadást. A mongolok hajnali kettőkor visszavonultak.
A magyar katonák elégedettek voltak, s úgy hitték a csatának egyelőre vége van, így csak kisebb őrséget hagytak a hídnál. Batu kán seregei azonban, hajnalban újra támadtak, de már hét kőhajító gépet is bevetettek, hogy az első támadás során igen hatékony számszeríjasok, távolabbról tudjanak lőni, így kevésbé legyenek hatékonyak.
A mongolok újra a hídon támadtak, s a magyarok is ide koncentrálták erőiket, de közben Sejban a hídtól északra, hajnali négy óra körül, talált egy gázlót a Sajón, amelyen lassan és csendesen átkeltek, s megtámadták a magyar tábort. Mivel a magyaroknak az erőiket meg kellett osztaniuk, így a hídon egyre többen tudtak átkelni. Eközben Subotai emberei, a hídtól délre, tutajok segítségével kelt át a folyón.
Sejbán megjelenéséig Kálmán herceg csapata, kiegészülve a templomosokkal, sikeresen harcolt, de később már nem volt ellenszerük. Közben Batu kán is hatalmas veszteségeket szenvedett, s a feljegyzések szerint, már azt is fontolóra vette a csata közben, hogy visszavonul. Olyannyira komoly veszteségeket szenvedett, hogy a saját testőrségének 30 kiválóan képzett tagja is odaveszett, a hadnagyukkal együtt. Ekkortájt jelentek meg Subotai csapatai.
Reggel 7 órakor a magyar táborra hatalmas nyílzápor zúdult, amely ellen nem volt ellenszerük. A zsúfolt táborban nem tudtak kellően harcrendbe állni, s a nyílzápor miatt, kivonulni sem tudtak.
A hídnál is egyre veszélyesebb volt a helyzet, hiszen, bár hősiesen harcoltak, a sereg létszáma egyre fogyott. A templomos lovagok mind egy szálig elestek, Kálmán herceg és Ugrin érsek is súlyosan megsebesült.
Közben a mongolok felgyújtották a magyar tábort, így még nagyobb fejetlenség alakult ki. Mindezek ellenére, a kétségbeesett harc egész nap folyt, s még a királyi sátor elfoglalása után sem szűnt meg a magyarok ellenállása.
Sokan elmenekültek, de a mongolok a legtöbbjüket utolérték és kegyetlenül megölték. A király északnyugat felé menekült, ahol a hegyek között védelmet talált. Öccse, Kálmán herceg súlyosan sebesülten is elérte Pestet, majd átkelt a Dunán, de nemsokára belehalt sérüléseibe.
A magyar sereg döntő vereséget szenvedett, de a helyzet nem úgy alakult, ahogyan a mongolok eltervezték. Nem sikerült elfogniuk a királyt, s a magyarok ellenállása nem szűnt meg a vereséggel, ráadásul hatalmas veszteségeket szenvedtek. Batu kán, Subotait okolta a hatalmas, korábban nem tapasztalt mongol veszteségekért, pedig Batu kán egyébként, csak egy középszerű vezető volt.
A korabeli források jelentősen eltérő létszámokat határoznak meg a harcoló felek esetében. Az biztosnak tűnik, hogy szinte a teljes magyar sereg odaveszett, de a mongolok seregének is egy igen tekintélyes része a harctéren maradt. A mongol sereg, a győztes csata után sem érezhette magát biztonságban az országban.
Egy év múlva a király visszatért, s majd harminc alatt ő lett a második honalapító.
A mongol seregben voltak ugyan tatárok, de túlzás lenne tatárjárásnak nevezni, de a szájhagyomány miatt ez már valószínűleg mégis így marad.
