A 14. század első évtizede a trónharcok jegyében telt el, hiszen az utolsó Árpád-házi király váratlan halála után több jelölt és önjelölt is harcba szállt a magyar trónért.
Így került egy időre a magyar trónra a tizenéves Vencel, akit Lászlónak is hívtak, de később lemondott a magyar trónról, s átadta a magyar koronát Ottónak, aki viszont kényszerűségből Erdélyben hagyta azt Kán Lászlónál.
S ott volt még Caroberto, az Anjou-család sarja.
Mindegyiknek volt magyar rokonsága, így bármelyikük győzhetett volna, de talán a pápa támogatásának köszönhetően végül Caroberto, I. Károly vagy ahogyan jobban ismerjük Károly Róbert lett a "végső megoldás".
>
Persze a Vencel halála és Ottó visszavonulása után sem volt minden rendben, hiszen a közben egyre inkább önállósodott kiskirályok olykor komoly ellenállást fejtettek ki, még hosszú évekig. Ennek a hosszú küzdelemnek a legjelentősebb csatája volt a rozgonyi csata 1312. június 15-én.
Az, hogy azért nem volt minden egyértelmű abból is kiderülhet, hogy a háromszor is megkoronázott I. Károlyt 1311. június 25-én megtámadta Csák Máté, így a király kénytelen volt udvartartásával Temesvárra visszahúzódni. A király egyezkedni próbált, de a Csák Mátéra már a pápai legátus sem tudott hatni, így a harc elkerülhetetlen volt.
Közben 1311 szeptemberében a polgárok kiváltságaik védelme érdekében Kassán megölték Aba Amádé nádort, aki a király feltétlen híve volt már 1301-től, de Károly mégis elfordult a fiaitól és a város mellé állt. Mindezt politikai okból tette, de ezzel maga ellen fordította a fiúkat, akik ugyan látszólag belementek egy egyezségbe, de azt nem is akarták betartani.
Ehelyett kisvártatva nyíltan szembefordultak az uralkodóval, így a meggyilkolt főnemes fiai a leghatalmasabb főúrtól, Csák Mátétól kértek és kaptak segítséget.
Csák Máté 1700 cseh zsoldost és más familiárisokat is segítségül küldött, így a seregük fő ereje a nehézlovasság volt. A király seregében főként gyalogos katonák voltak, így a főnemesek jelentős katonai fölényben voltak. A csatára a Tarca folyó mentén Rozgony község mellett, Kassától alig nyolc kilométerre került sor.
A tartományurak egyetlen erőteljes rohammal akarták a csatát eldönteni, elsősorban a királyhoz közeli erőket támadták, s a királyi zászlótartó, a Csák nemzetségbeli Györke el is esett, de a király a johanniták zászlaja alatt harcolt tovább.
Ekkortájt az országban már harminc johannita rendház volt, így jelentős katonai erőt képviseltek (a krónikák szerint kb 1000 fős seregük volt jelen). A királyi sereg egyre szorultabb helyzetbe került, amikor a szepesi és kassai gyalogság oldalba támadta az oligarcha sereget, amelynek következtében néhány vezér is elesett. Közéjük tartozott Miklós és Dávid, Aba Amádé két fia is. Ez megzavarta a főúri sereget, akik végül megfutamodtak.
Ez a csata is megmutatta a királynak, hogy milyen fontos segítséget jelenthet egy lovagrend jelenléte egy-egy ütközetben, s talán ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy megalapítsa a Szent György Lovagrendet, amely a legelső világi lovagrend volt.
Ezzel a győzelemmel I. Károly óriási tekintélyt szerzett magának, s a főurak már egyre kevésbé mertek szembeszállni vele. Ő pedig lassan, de biztosan visszafoglalta az oligarchák által elrabolt birtokokat és uralma alá hajtotta a lázadókat. Csák Máté haláláig azonban még nagyon óvatosan kezelte a helyzetet, s még 1330-ban is előfordult egy ellene irányuló merénylet Zách Felícián révén.
Ez a győzelem talán nagyobb hatást váltott ki, mint az, hogy őt támogatták a Habsburgok, VIII. Bonifác pápa, majd V. Kelemen pápa vagy II. Károly nápolyi király is.
