Szent Gellért (latinul Gerardus, horvátul Sveti Gerard, olaszul San Gerardo) a 11. századi kereszténység egyik legkülönlegesebb alakja volt Közép-Európában, akinek élete Velencétől a magyar pusztákig, a Szentföld vágyától a vértanúságig ívelt.
Az Árpád-kori Magyarország térítő püspöke, Szent Imre herceg nevelője és a keresztény hit egyik legelszántabb terjesztője lett, aki végül vértanúhalált halt 1046-ban a pogánylázadások idején.
Velencei származása és tanulmányai
Gellért 977. (más források szerint 980) április 23-án született egy előkelő, valószínűleg a Morosini (más vélemények szerint a Sagredo) család sarjaként Velencében. Már gyermekkorától mélyen vonzotta a vallás, így ifjú éveit egy bencés kolostorban töltötte, ahol a szerzetesi fegyelem és a szent könyvek szeretete megalapozta későbbi életútját.
Huszonéves korára pappá szentelték, majd egy kisebb szerzetesközösség vezetésére, vélhetően perjelségre választották. Kiváló képességei miatt apátja tanítónak szánta, ezért Bolognába küldte tanulni, ahol Gellért megismerte a hét szabad művészetet. Hazatérve egykori apátja halála után őt választották meg vezetőnek, ám a tisztséget nem kívánta viselni: lemondott, hogy valóra váltsa álmát – zarándoklatot tegyen a Szentföldre.
Magyarországi érkezése
Zarándokútján 1015 februárjában Zárán hajóra szállt, de a hajó Poreč közelében viharba került, és Szent András szigetén kellett menedéket keresnie. Itt ismerkedett meg Razina pannonhalmi apáttal, aki rábeszélte, hogy látogassa meg I. István magyar királyt. Gellért elfogadta a meghívást, és Pécsváradon hosszabb időt töltött, ahol Anasztáz apát ismertette meg a királyi udvarral.
1015. augusztus 15-én találkozott Székesfehérváron I. Istvánnal, aki megbízta fiának, Szent Imrének a nevelésével. Gellért nemcsak nevelő, hanem diplomáciai tanácsadó is lett a király mellett. Imre tanítása után Gellért visszavonult, és Bakonybélben remeteéletet kezdett, követve barátja, Szent Günther példáját.
Püspöki szolgálata Csanádon
1030-ban I. István Csanád püspökévé nevezte ki, és a feladata a Tisza–Maros–Duna közötti vidék megtérítése lett. Tíz szerzetestársával indult útnak, és rövid idő alatt több ezer embert térített meg. Egyházmegyéjét példásan szervezte meg: iskolát alapított, székesegyházat építtetett, miközben maga szigorú aszketikus életet élt, és szabadidejében főként csillagászattal foglalkozott.
Annak ellenére, hogy évekig élt Magyarországon, Gellért nem sajátította el teljesen a magyar nyelvet, így igehirdetéseit többnyire társai tolmácsolták a népnek.
Politikai szerepvállalás és mártíromság
I. István halála (1038) után Magyarország belső feszültségekkel nézett szembe. Gellért ekkor aktív politikai szerepet vállalt: 1043-ban megtagadta Aba Sámuel húsvéti megkoronázását, mivel vélelmezte, hogy gyilkosság révén került a trón közelébe. Emellett nyilvánosan is felszólalt az általa elítélt hatalomgyakorlás ellen.
1046-ban, mikor András herceg visszatért száműzetéséből, Gellért három másik püspökkel együtt indult elé, hogy köszöntse. Ám a Vata-féle pogánylázadás során szeptember 24-én elfogták, és egy kétkerekű szekéren a Kelen-hegyről (mai Gellért-hegy) a mélybe taszították. Egyes források szerint előtte meg is kövezték. A testét a Dunába vetették, de tanítványai kihalászták, és Csanádon temették el.
Utóélet, kultusz, szentté avatás
Gellért vértanúsága nagy visszhangot keltett. Az egyik első vértanú püspök volt Magyarországon. A 11–12. század fordulóján megindult szentté avatási eljárása, s végül 1083-ban I. László király alatt szentté avatták, Imre herceg és István király társaságában.
Neve máig fennmaradt a Gellért-hegy, a Gellért tér, valamint a Gellért fürdő elnevezésekben is, s a nevét viselő templomok, iskolák és közterek százai őrzik emlékét Magyarországon és azon túl is.
