A lovagi torna ideális bemutatóterme volt a harci képességeknek, lovagi értékeknek és férfiasságnak - látványos és sokszor színpadias volt, ugyanakkor egy veszélyes sport is, amely sokszor komoly sérülésekkel járt, hiszen akár életre-halálra is harcolhattak.
Eredetileg katonai kiképzésként szolgált, s a közelharcban a harcosok jellemzően csoportosan harcoltak egymással akár gyalogosan akár lóháton. Ekkor, bár a kardok tompák voltak, nem volt messze a valódi hadviseléstől, s ezt jól tükrözték az elszenvedett sérülések is.
Ahogyan egyre biztonságosabbá váltak a fegyverek és páncélok, a tornák is lassan változtak. Lassan kezdett egyre inkább egyéni lenni a közelharc, s egyre inkább a bátrak sportja lett.
A katonai kiképzés helyett egyre inkább afféle nemzetközi versengés volt, ahol a (jellemzően) fiatal férfiak bemutathatták a tudásukat. A lovagi tornák lassan igazi színházi előadássá váltak, ahol a verseny mellett egyre több külsőség is megjelent a szerelem és a szórakoztató műsorszámok formájában. Így történt ez neves események, ünnepek vagy akár esküvők esetén - ahogyan Mátyás második esküvőjén is.
A szórakozás mellett hírnevet, megbecsülést és tiszteletet hozott a versenyzőknek, s bár a későbbiekben már egyre drágábbak voltak a versenyek, a szervezők jó befektetésnek gondolták.
A 13. századra már nagyon sok különböző forma alakult ki, akár a lovas, akár a gyalogos közelharcokra.
Angliában leginkább a "Joust Royal"-t részesítették előnyben, a tompa ládzsás formát. Ezzel szemben Burgundiában a 15. században a "pas d'armes" kissé színpadias forma került előtérbe. Miksa császár idejében a Német Birodalomban közel tucatnyi formát dolgoztak ki, saját szabályokkal és olykor speciális felszereléssel.
Persze az egyházzal sem volt egyszerű elismertetni a lovagi tornákat, hiszen a klerikusok és világiak között a kapcsolat nagyon bonyolult volt. A pápa, a püspökök és apátok gyakran fordultak segítségért a lovagokhoz, de nem igazán bíztak bennük.
A lovagok saját magukat Isten gyakorlott bajnokainak tartották, a többiek azonban sokszor csak bajkeverőknek látták őket - erre persze néhányan rá is szolgáltak. Mindezek miatt II. Ince pápa 1130-ban véleményt nyílvánított a lovagi tornákról: "… utálatos piacok és vásárok, amelyeket közönségesen versenyeknek neveznek, ahol a lovagok szoktak gyülekezni, hogy megmutassák erejüket és elhamarkodott merészségüket."
Ugyanabben a dokumentumban azt is megfogalmazta, hogy a lovagi tornákon elesett férfiak ne kaphassanak keresztény temetést.
Majdnem kétszáz év kellett ahhoz, hogy a fenti tilalmat 1316-ban feloldják, s ehhez az engedélyhez talán hozzájárult a templomos lovagrend feloszlatása is.
A veszélyek ellenére mindig voltak olyan uralkodók, akik vállalva a veszélyt részt vettek a lovagi tornákon és gyakran nagy tudású versenyzőnek bizonyultak.
Ilyen volt I. Miksa német-római császár, aki igen komoly versenyzőnek számított, ahogyan Jean Molinet francia krónikás írta egy 1486-ban zajlott versenyről a „leggyőztesebb és legkiválóbb” herceg, keményen küzdött a „tompított lándzsákkal egy őrgróf ellen, és olyan erővel találkoztak egymással, hogy mindketten a lovaikkal együtt kidobták őket a földre, a legkisebb kár nélkül, amiért mindegyik hálát adott Istennek”.
Miksa lelkesedését minden bizonnyal növelte, hogy a verseny az ő német királlyá koronázásának tiszteletére zajlott, s részt vett rajta édesapja, III. Frigyes német-római császár is - bár ez nem karácsonykor történt.
Szintén híres versenyzőnek számított VIII. Henrik, akiről jórészt egy testes férfi jut mindenki eszébe, de fiatalabb korában az angol király igen fitt és sportos volt, valamint lelkes rajongója a lovagi tornáknak. Mindez addig tartott, amíg 1536-ban nem érte egy baleset, amellyel véget ért lovagi tornás pályafutása.
Még rosszabbul járt II. Henrik francia király, aki egy párizsi lovagi tornán sérült meg olyan szerencsétlenül, hogy néhány nap múlva meghalt - megalapozva Nostradamus hírnevét a balesetével.
