A 10. század első felében Európa középső vidékei hatalmas kihívásokkal néztek szembe. A frank birodalom felbomlása után új államalakulatok, dinasztiák és hatalmi központok születtek – ugyanakkor új, ismeretlen és félelmetes ellenségek is megjelentek.

Közülük a legrettegettebbek a magyarok voltak, akik a Kárpát-medence elfoglalását követően sorra vezettek hadjáratokat nyugat felé. Ebben a viharos korszakban lépett a történelem színpadára egy karizmatikus és előrelátó uralkodó, Madarász Henrik, aki a Német Királyság első szász származású királyaként nemcsak birodalma belső egységét erősítette meg, hanem a magyar fenyegetéssel is bátran szembeszállt.

Madarász Henrik (kb. 876–936) a Liudolfing-dinasztia tagja volt, a szász területek hercege volt. A „Madarász” melléknevet a legendák szerint vadászszenvedélyéről kapta, bár valószínűbb, hogy ez inkább az utókor költői túlzása.

Henrik, akit később Madarász Henrik néven ismerünk, Szászország hercegeként vált ismertté a 10. század elején. Apja, Ottó 912-ben meghalt, és a frank király, I. Konrád megpróbálta korlátozni Henrik hatalmát. Például nem engedte, hogy Henrik örökölje apja világi méltóságait és kolostori befolyását.

A két vezető között egyre nagyobb lett az ellentét. A krónikák szerint Konrád meg akarta öletni Henriket egy megtévesztő lakoma során, de a tervet leleplezték. Henrik válaszul feldúlta a mainzi érsek birtokait. Konrád testvérét, Eberhardot küldte Henrik ellen, aki azonban vereséget szenvedett. Végül 915-ben a két fél megegyezett, és ideiglenes béke született köztük.

918 végén, amikor Konrád haldoklott, felismerte, hogy Henrik a legalkalmasabb ember a királyi trónra. Halála előtt megbízta testvérét, hogy ajánlja fel a koronát Henriknek. Bár erről a források nem teljesen egyeznek, a lényeg az, hogy Henriket 919 májusában választották királlyá Fritzlarban.

Henrik visszautasította a koronázási szertartást, és inkább az egyszerűbb, katonai-törzsi választást tartotta fontosnak. Ez is mutatja, hogy nem akart uralkodni úgy, mint a régi frank királyok, hanem egy új típusú, erősebb és rugalmasabb vezetést képzelt el.

Őt választották hát Keleti Frank Királynak – ez a tisztség akkoriban még nem jelentett császári hatalmat, de komoly politikai és katonai súllyal bírt. Henrik uralkodása alatt megszilárdította a német tartományok – Bajorország, Svábföld, Frankföld – hűségét, és megkezdte a Német Királyság intézményes megerősítését.

Henrik trónra lépésének idején a magyarok már évek óta súlyos pusztításokat végeztek a keleti frank területeken. A magyar könnyűlovasság gyors, kiszámíthatatlan hadmozdulatokkal és nyílzáporokkal sokszor megsemmisítette a nehézkes nyugati seregeket. A német uralkodók sokáig kénytelenek voltak váltságdíjat fizetni, hogy elkerüljék a támadásokat – ez alól Henrik sem volt kivétel. Uralkodása elején ő maga is békét kötött a magyarokkal, és adót fizetett nekik. Sok kortárs uralkodó gyengeségnek tartotta ezt a lépést, azonban Henrik valójában időt nyert: tízéves békére vásárolt lehetőséget, amely alatt megerősítette birodalmát.

Ez idő alatt komoly hadseregreformokat hajtott végre: erődített városokat építtetett, kiképezte seregeit, és új, rugalmas védekező stratégiákat dolgozott ki. Felismerte, hogy a magyarok mozgékonysága ellen nem lehet hagyományos eszközökkel harcolni – ezért saját harcmodorukat ötvözte nyugati szervezeti fegyelemmel. Ezzel megalapozta későbbi győzelmét.

A fordulópont 933-ban következett be, amikor Henrik megtagadta az újabb adófizetést, és nyíltan szembeszállt a magyarokkal. A merseburgi csatában a magyarok – vélhetően portyázó hadjáratot folytatva – megütköztek a felkészült német sereggel. Henrik emberei jól szervezett védelemmel, csapdákkal és megerősített állásokkal várták a támadókat. A magyarok vereséget szenvedtek, és kénytelenek voltak visszavonulni. Ez volt az első komoly vereség, amit a magyar kalandozók elszenvedtek Európa területén.

Henrik győzelme óriási jelentőséggel bírt. Egyrészt megtörte a magyar hadak „legyőzhetetlenségének” mítoszát, másrészt megerősítette a Német Királyság határait és belső összetartását. Emellett az európai uralkodók számára is példát mutatott: nem lehet mindig adóval megváltani a békét – néha a hadsereget is mozgósítani kell. A magyar vereség után a kalandozások folytatódtak ugyan, de egyre gyakrabban találkoztak jól szervezett ellenállással. A végső fordulat 955-ben, Henrik fia, I. Ottó idején következett be, amikor a magyarokat Augsburgnál (Lech-mezőnél) véglegesen legyőzték.  Mellesleg Madarász Henrik, az első magyar királyné dédapja is.

Madarász Henrik tehát nemcsak sikeres uralkodó és államszervező volt, hanem a magyar történelem szempontjából is kulcsfontosságú szereplő. Diplomáciai bölcsessége, katonai előrelátása és bátorsága hozzájárult ahhoz, hogy a kalandozások kora új szakaszba lépjen, és a nyugat-európai államok megerősödjenek. Személye jól példázza, hogyan lehet egy látszólagos meghátrálásból erőt kovácsolni – és végül győzelmet aratni.

djp