Nicolas Fouquet, Belle-Île márkija, Melun et Vaux vicomte-ja igazán csillogó karriert futott be és hatalmas vagyonra tett szert a Napkirály Franciaországában, s éppen ez a hatalmas vagyon lett a veszte.

Fouquet Párizsban született 1615. január 27-én egy befolyásos család második gyermekeként, de állításukkal szemben a család nem nemesi származású volt, hanem kereskedőcsalád. Mindezt azonban jól csinálták, így Fouquet apjára felfigyelt Richelieu bíboros, aki fontos pozíciókat adott neki, így váltak hamarosan eléggé befolyásossá.

Talán a bíborosnak köszönhető, hogy a család 11 gyermekéből 5 apáca lett, 4 pedig pap (s ebből kettő püspök is) így csak kettő lépett nem egyházi pályára, Nicolas és Gilles.

Nicolas előbb a jezsuitákhoz járt, majd Párizsban szerzett jogi diplomát, s maga Richelieu adott neki tanácsot a pályaválasztásban. Még nem volt húszéves, amikor a bíboros egy igen kényes üggyel bízta meg, Lotharingia hercegének pénzügyeit vizsgálta, aki nem sokkal korábban lemondott a trónról öccse javára.

1636-ban az apja megvásárolta neki a maître des requêtes (az Államtanács tanácsosa) posztot 150 000 livreért, majd nem sokkal később feleségül vette a rendkívül gazdag és jó kapcsolatokkal rendelkező családból származó Louise Fourchet, akivel 160.000 livre hozományt kapott. A felesége azonban nem sokkal később meghalt, így Fouquet 26 évesen egy hat hónapos kislánnyal özvegyen maradt.

Egy évvel később legfőbb támogatója, Richelieu bíboros is meghalt, de Fouquet sikeresen lenyűgözte a főminiszter utódját, Mazarin bíborost, aki elődjéhez hasonlóan a védelmezője és támogatója lett.

Különböző megbízásokat kapott, amelyek révén kivívta Mazarin és az anyakirályné támogatását, s lassan a legbefolyásosabbak közé emelkedett.

1651-ben feleségül vette a 15 éves Marie-Madeleine de Castille-t, akinek a családja rendkívül gazdag és befolyásos volt, s aki 5 gyereket szült neki. Támogatta Mazarint akkor is, amikor a bíborost egy időre száműzték, aki mindezt nem felejtette el akkor sem, amikor a száműzetéséből visszatért. Fouquet lassan annyit és akkor lopott, amikor és amennyit nem szégyellt.

A Napkirály pazarló életmódja és a sok háború miatt az ország nehéz pénzügyi helyzetben volt, s egy idő után már a saját vagyából hitelezett a királyi udvarnak, de félt, hogy tönkremegy, így 1658. decemberében benyújtotta lemondását Mazarinnek, aki azonban ezt nem fogadta el. Így aztán Fouquet továbbra is halászott a zavarosban.

Mazarin azonban 1661. március 9-én meghalt, s a királyi udvarban mindenki Fouquet várta a főminiszteri posztra, amikor a fiatal XIV. Lajos kijelentette, hogy ő maga lesz a saját főminisztere. Fouquet visszavonult, de bármely hatóság tehetetlen volt ellene, csak a Parlament tudta volna bármiért támadni, amelyet azonban jórészt ő irányított. Az ügyeit azonban rendkívül ügyesen intézte, a törvénytelenségekben ő maga nem vett részt, ahogyan Colbert megfogalmazta „Fouquetnak sikerült úgy végrehajtania a rablást, hogy közben tisztán tartotta a kezét”.

Éppen ezért volt meglepő a gyors bukása.

1661. augusztus 17-én Fouquet éppen a királyt látta vendégül a kastélyában egy pazar ünnepségen, amelyen Moliere egy darabjának a bemutatója is volt, s ahol a királyi udvar többszáz tagja is részt vett. Az ünnepségen volt tűzijáték, balett és fényjáték is, az ételt pedig arany- és ezüsttányérokon szolgálták fel.

A királyt előbb lenyűgözte ez a gazdagság, majd elgondolkodtatta. Már hónapokkal korábban beszélt titokban Colberttel, hogy lehetne Fouquet kiiktatni, de ez a fényűző vacsora csak erősítette az elhatározását - azt aki sokkal gazdagabb nála is, el kell tiporni.

A 22 éves király azonban félt nyíltan fellépni a rendkívül befolyásos Fouquet ellen, aki gondosan kiépített hálózattal rendelkezett az országban, akik akár fegyveresen is segíthették volna - ő pedig még sokáig akart uralkodni, amely aztán sikerült is neki.

Némi diplomáciai trükkel arra kényszerítették Fouquet, hogy feladja hivatalát, így megszünt a mentelmi joga, ráadásul az így szerzett pénzt befizette királyi kincstárba, hogy elnyerje a király kegyét. Mindezek mellett sikertelenül próbálta lefizetni a király egyik szeretőjét, aki ráadásul még jelentette is az esetet a királynak.

Így aztán 1661. szeptember 5-én (majdnem mindenki számára váratlanul) a király testőreinek hadnagya, d'Artagnan letartóztatta, amely magát Fouquet is teljesen meglepte.

Eleinte a Chateau d'Angers-ban raboskodott, a tárgyalása pedig majdnem három évig tartott. Fouquet, aki nagyszerű szónok volt, nem szólalhatott fel, mert a tárgyalást írásban tartották, s a bírák szinte mindegyike elfogult volt. Voltak persze olyan tárgyi bizonyítékok, amelyeket Fouquet nehezen tudott cáfolni, s olyanok is, amelyeket az ügyészség olykor az eredeti tartalmából kifordítva használt fel.

A per során a francia közvélemény Fouquet támogatta, s számos híresség, mint pl. La Fontaine írt támogató levelet, de a király példát akart statuálni.

Az ítélet végül 1664. december 20-án született meg, s a 22 bíró közül 13 a száműzetést, 9 a halálbüntetést választotta. A csalódott király, aki enyhének találta a büntetést, így nem végeztette ki, de a száműzetést életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta.

Még decemberben átszállították a pigneroli börtönerődbe, ahol eléggé zord körülmények fogadták, a király pedig hajtóvadászatot indított Fouquet barátai és támogatói ellen.

Ott élt halálig, vagyis 1680. március 23-ig. A felesége egyetlen egyszer írhatott neki, 1672-ben, s egyetlen alkalommal látogathatta meg, 1679-ben. Fouquet a börtönben írt és fordított, igyekezett magát lekötni.

A Napkirály így kiiktatta legfőbb ellenfelét, s már semmi sem állíthatta meg a következő fél évszázadban.

Egyes források szerint a híres Vasálarcos nem volt más, mint Fouquet egyik inasa, s ezt a kapcsolatot az irodalomban és filmvilágban is többször feldolgozták, bár a cselekmény sokszor nem követi a történelmi eseményeket.

djp