Az 1514-es parasztháború vezetője az erdélyi származású Dósa székely lófő család tagja, Dózsa György volt, aki 1470 körül születhetett. Ekkortájt Mátyás fekete serege volt Európa talán legerősebb hadserege, így nem véletlen, hogy a vitézi pálya vonzotta, s amint lehetett, katonának állt.
Több különböző végvárban szolgált, s egyre emelkedett a ranglétrán. Szapolyai János 1513-as török elleni hadjáratában, már mint lovaskapitány vett részt, s a hadjárat után Nándorfehérváron maradt. Itt alapozta meg hírnevét, amikor 1514. február 28-án párbajban legyőzte az epeirosi Alit, a szendrei lovas szpáhik vezetőjét, aki már sok magyar vitéz halálát okozta.
Maga a párviadal gyorsan lezajlott, hiszen miután Dózsa kivédte Ali első csapását, egyetlen mozdulattal levágta ellenfele jobb karját. A következő csapással már a bég fejét hasította szét.
Mindez olyan jelentős tett volt, hogy II. Ulászló külön kegyben részesítette. A zsoldját megduplázta, s egy aranyláncot adományozott neki, ugyanakkor lovaggá emelte, s egy (40 jobbágytelket tartalmazó) falut is ajándékba kapott, mindezek mellett pedig 200 aranyat. Azt is engedélyezte, hogy a családi címerébe (a párbaj emlékére) egy karddal levágott vérző kart illesszen.
Ezek után nem meglepő, hogy a pápai címről éppen lemaradt Bakócz Tamás esztergomi érsek, őt bízta meg az 1514. április 9-én kihirdetett pápai bullában megfogalmazott keresztes hadak vezetésével.Bakócz felhívására április 24-ig alig párszázan jelentkeztek, majd két hét alatt közel tizenötezer paraszt gyűlt össze, hogy részt vegyen a keresztes hadjáratban.
Dózsa el is indult a délvidék felé mintegy tízezer fővel, de a sereg tovább nőtt. Bakócz, aki eléggé felkészületlenül kezdett hozzá a keresztesháborúhoz, 1514. május 15-i parancsával megpróbálta megakadályozni a további gyülekezést és haza akarta küldeni az összegyülteket is, de nem járt sikerrel. A keresztes hadjárat a nemesek elleni felkeléssé változott.
Dózsa tevőlegesen részt vett a harcban, hiszen keresztes seregével sorban foglalta el a Maros menti várakat. Ekkorra már közel harmincezressé nőtt a serege, s 1514. május 28. volt a radikális fordulat napja. Ekkor végleg a nemesség ellen fordultak, s legyőzve őket, megkezdődtek a karózások.
Két hónapig sikert-sikerre halmozott, amikor 1514. július 15-én a temesvári csatában Szapolyai János erdélyi vajda és Báthory István legyőzte a felkelőket. Maga Dózsa György is fogságba került, ahogyan testvére Gergely is.Az 1514. július 20-án történt kivégzésük a korban egyébként is szokásosnak mondható kegyetlenséget is túllépően brutális volt.
Egy kortárs feljegyzés szerint „először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak […], fogaikkal széttépték és felfalták, végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel."„A szeme láttára három darabra vágták öccsét, majd ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették.” A Petőfi-versben olvasható tüzes trónról nem volt szó a korabeli forrásokban.
Ezt a brutális kivégzést Dózsa, ameddig élt szinte szótlanul tűrte.
A lázadás leverése után büntetésül közel hetvenezer parasztot kínoztak meg, s ezrek vesztették életüket. A felkelés legfontosabb következménye a jobbágyok számára meghozott újabb rendszabályok voltak, vagyis a megtorló törvénykezés.
Dózsa György alakja az elnyomó hatalom ellen küzdő harc jelképévé vált és az egyik legismertebb név a magyar történelemben. Mindezt jól mutatja, hogy szinte minden településen van Dózsáról elnevezett utca, tér vagy egyéb közterület. Alakja a nemesség és parasztság közötti osztályharcot példázza, amely azért érdekes, mert Dózsa maga is nemes volt.
