Közel egy évszázadig pusztított Európában az izzadásos betegség, amely akár 24 óra alatt is szedett halálos áldozatokat. Összesen közel hárommillió ember halt meg.
Furcsa véletlen, hogy éppen 1485-ben tűnt fel először, éppen amikor a Tudor-ház első uralkodója trónra lépett, s közel egy évszázadig szedett áldozatokat, elsősorban Angliában (ahogyan a latin neve is mutatja - sudor anglicus), bár 1528-ban a kontinensre is eljutott. A betegség tünetei ma is zavarba ejtik az orvosokat, akiknek nincs igazán jó elképzelésük a betegség okairól sem. Egyes feltételezések szerint a hanta vírus okozhatta, mások szerint pedig az influenza egy típusa lehetett.
A legrészletesebben John Caius írt róla, az utolsó komolyabb támadása idején 1551-ben. E szerint a váratlanul megjelenő betegség kezdetben nyugtalanság formájában jelenik meg, amelyet hidegrázás követ, szédülés és fejfájás kíséretében. A fej mellett a nyak, a végtagok és vállak is fájhatnak. A hidegrázás 1-3 órás időtartamát erőteljes izzadási fázis követi, amelyet hőemelkedés, láz, szapora pulzus, szívfájdalom s akár delírium is követhet. Ezt követi egy láztól kimerült állapot, amely halálos álomba is fordulhat - ekkor nem szabad hagyni, hogy a beteg elaludjon. A betegség jellemzően nyáron vagy kora ősszel jelentkezett, s főként életerős 15-42 év közötti férfiak esetén.
Caius 1552-ben megjelent könyve szerint az emberek kerüljék a sűrű ködöt és a rohadt gyümölcsöket, valamint mozogjanak rendszeresen. A már megfertőzötteknek gyógyfüves teákat és főzeteket javasolt, s azt, hogy maradjanak otthon. A tanácsai nem sokat segítettek, de ő viszonylag gazdagon került ki a járványból.
Az első komolyabb megjelenése éppen a Rózsák háborúját követően volt, amikor 1585 augusztusában sokakat megbetegített. Egyes hírek szerint már júniusban is voltak megbetegedések York városában, s Derby grófja e betegség miatt nem csatlakozott III. Richárd, az utolsó York-házi király seregéhez.
A bosworthi csatában győztes VII. Henrik 1485. augusztus 28-án érkezett Londonba, s két hét múlva kitört a járvány, amelyben pár hét alatt több mint 15 ezren hunytak el. Rövid idő alatt két londoni polgármester is elhunyt, három seriff mellett, s úgy tűnt, hogy a kisgyerekeket és idősebbeket kevésbé támadta meg. A betegség pár évig jelen volt, majd 1492 és 1502 között semmilyen forrásban nem szerepel újabb előfordulás.
Akkor viszont éppen a király fia, Artúr walesi herceg és felesége Aragóniai Katalin betegedett meg, vélhetően az izzadásos betegségben. Az egyébként is gyenge egészségű trónörökös elhunyt, a felesége viszont felépült, s néhány évnyi diplomáciai huzavona után, végül az apja halála után trónra lépő VIII. Henrik első felesége lett.
Néhány év múlva (1507-ben) egy kisebb járvány, majd egy igen jelentős alakult ki, amelyben a lakosság akár fele is meghalhatott. Ez Calais-ben is elterjedt.
A következő járványhullám 1528 májusában indult el Londonból, s a súlyosságát jelzi, hogy az éppen új házasságát Boleyn Annával előkészítő VIII. Henrik elmenekült a városból, s a lakhelyét gyakran váltogatva igyekezett elkerülni a kórt. Ebben az időben a szeretőjével (aki megbetegedett) csak levél útján tartotta a kapcsolatot. Ezek a levelek aztán kalandos úton a Vatikáni Könyvtárba kerültek.
Boleyn Anna mellett Thomas Wolsey bíboros is megbetegedett - több alkalommal is. VIII. Henrik ekkortájt írta Morus Tamásnak, hogy csatatéren nagyobb biztonságban volt. Az egyébként is paranoid király eszeveszetten menekült. Végül nem ez okozta Boleyn Anna vesztét, hanem a vérpad.
Skócia megmenekült, de Írország nem, majd váratlanul megjelent Hamburgban, ahol több ezer ember vesztette az életét. Nem sokkal később Dániától Oroszországig számos országban megjelent, aztán néhány hónap múlva hirtelen eltűnt.
Az utolsó járvány 1551-ben volt, majd 1718-1918 között a franciáknál jelent meg egy hasonló betegség, de az kiütéssel is járt.
1993-ban az új-mexikói navahó indiánok között ütötte fel a fejét egy rejtélyes betegség, amely nagyon hasonló volt az angol izzadásos kórhoz. Az a kórokozó egy Sin Nombre nevű hantavírus volt.
