A magyar hadtörténet egyik legismertebb katonája, 'a legvitézebb huszár', Simonyi (Simon) József vagyis Simonyi óbester, 1771. március 18-án született Nagykállóban. Apja, Simon Pál, mészárosként dolgozott, de őt jobban érdekelte a katonaélet, ezért 16 éves korában felcsapott katonának.

Bár az anyja kiváltotta, de ő, mivel nagy csínytevő és verekedő volt, hatodikos gimnazistaként mégis maradt a seregben. Apja ismét kiváltotta és mészárosinasnak küldte Kecskemétre, de ő fél év múlva, 1787 végén újra huszárnak állt. A nyughatatlan katona apai ágon nemesi származású volt, hiszen 1637. december 24-én egyik őse, Barbacsy Benedek nemességet nyert III. Ferdinánd királytól.

Pályája tehát akkor kezdődött, amikor a 18. század egyik leghíresebb hadvezére, Hadik András éppen befejezte földi pályafutását.

A kiképzés után a Nádasdy Huszárezredhez került, ahol az öreg katonák eleinte elzavarták a komolyabb összecsapásokból, de 1788. november 11-én végre átesett a tűzkeresztségen. Azonnal meg is sebesült az arcán, de az év végére már frájter (legalacsonyabb rangú katona) volt. Bő két év elteltével már vicekáplár volt, s mivel közben meghalt az édesapja, örökölt is egy kisebb összeget. Ezt azon nyomban elverte díszes ruhákra és könnyűvérű nőkre, s talán többször is megünnepelte, hogy 1789-ben megkapta az Ezüst Katonai Emlék Érdemérmet.

Két év nyugalom után következtek a francia háborúk, s 1793-ban már strázsamester (őrmester) volt, s felderítőjárőrként kitűnően szolgált. Egy ízben tizenhat huszárjával szétvert egy hatvan fős francia őrjáratot, miközben egy szabályos párviadalban legyőzte a vezetőjüket. Az ilyen események nyomán már a brigadérosok asztalánál étkezett.

Közben 1797-ben az Arany Katonai Emlék Érdemérmet is megkapta, s vicehadnagy lett, majd pár hónap múlva hadnaggyá léptették elő.

Szinte példátlan karriert futott be, hiszen 1796-ban még csak huszárőrmester volt, egy évvel később már hadnagy, majd 1800-ban már főhadnagy. Ehhez persze az is kellett, hogy bátorságával és merészségével kiemelkedett társai közül. Még huszárőrmesterként egy váratlan rajtaütéssel 30 ágyút szerzett vissza a Garda-tónál, amely megalapozta hírnevét.

1802-ben megkapta a Mária Terézia-érdemrendet, két évvel később pedig osztrák bárói rangra emelték. Ezt elsősorban Wartensleben grófnak köszönhette, aki német létére (a honosítása után) magyarnak tartotta magát, s pártfogolta a magas körökben. Persze az is szerepet játszott, hogy 50 emberével többszáz franciát ejtett fogságba, és számos lovat is szereztek. Báróként a Simon vezetéknevet Simonyira változtatta és a Vitézvári előnevet kapta.

A bárói címét hivatalosan Szabolcs vármegye közgyűlése előtt hirdették ki 1807-ben.

Aspern után főstrázsamester (őrnagy) lett, a kulmi csata után pedig már alezredes. Alig öt hétig volt viceóbester, majd óbester vagyis ezredes lett. A későbbiekben sem fogta vissza magát, hiszen részt vett a wagrami és lipcsei csatában is, ahol egy golyót kapott a mellébe. Szerencséjére azonban a zsebében lévő tárca felfogta a golyót.

Az utolsó bravúrja 1814 február 20-án volt, amikor Lyon mellett, az áradó Rhone folyón éjszaka átúsztatva keltett nagy zavart a franciák között.

1815-ben magyar bárói rangot kapott, majd újabb kitüntetések következtek, de nem csak az osztrák Lipót-rend birtokosa lett, hanem orosz, porosz és hesseni kitüntetés is járt neki.

Összesen 72 (más források szerint 67) kitüntetést kapott a katonai szolgálata alatt. Ennek eredményeképpen testén számos pontosabban számtalan kardvágás, szúrás és egyéb sérülés volt.

A következő években, Napóleon bukása után, kissé nyugalmasabb lett az élete, s Erdélyben tollba mondta kalandos és regényes életrajzát.

Nehezen találta meg a békebeli életet, s 1822-ben feleségül vette egy magas rangú osztrák tiszt árván maradt lányát, Leiner Teréziát. A gazdag hozományból nagyúri módon éltek, s összesen négy gyermekük született. Két kisebb fiú kisgyermekkorban elhunyt, a legnagyobb fia később kereskedelmi miniszter lett (a képen ő látható), a lánya pedig egy tábornok felesége.

Nem tudta kezelni a helyzetet és a békeidőben is kíméletlenül bánt az embereivel, amelynek eredményeképpen egyre gyakrabban szöktek meg a katonái. Statáriumot hirdetett, majd pár év alatt tizenkét halálos ítéletet hozott, amelyből négyet végre is hajtottak. Előbb 1825-ben marasztalták el, amikor dorgálást kapott és foglárfogságra (laktanyafogságra) ítélték, de Lajos főherceg utasítására újabb vizsgálat indult. Így 1828-ban előbb felfüggesztették, majd eljárás alá vonták. 1829-ben tizenegy hónapos foglárfogságot szabtak ki rá, de a Katonai Fellebviteli Bizottság aztán 1830-ban kétévi várfogságra ítélte. Mellékbüntetésként rangjától, címétől és kitüntetéseitől is megfosztották, amely érzékenyen érintette.

Az Udvari Haditanács is érezte ennek súlyát, így ez utóbbi büntetésben királyi kegyelemre javasolták a 38 éves szolgálatára való tekintettel. A király azonban elutasította a kérvényt, így 1831. április 23-án rangfosztva vonult be az aradi börtönbe, hogy büntetését letöltse. Mindez azért furcsa, mert gróf Széchenyi István, akinek egykor a parancsnoka volt, saját visszaemlékezéseiben leírta, hogy a per körül nem volt minden rendben, az idős óbestert indokolatlanul hurcolták meg. Éppen Aradon volt fogságban, ahol másfél évtizeddel később a honvédtábornokok várták a sorsukat.

A társai mindent megtettek érte, s a várparancsnok a saját lakásával szemben alakíttatta ki a "celláját", s mindennap vele ebédelt. Egy év fogság és a katonai becsületének elvesztése azonban megtörte lelkileg. Mindennek eredményeképpen Aradon halt meg 1832. augusztus 23-án. A testét a vadászi birtokán temették el, majd közel 80 év elteltével kerültek a hamvai a Kerepesi temetőbe. Személye bekerült a magyar hadtörténet halhatatlanjai közé.

Alakját számos mű örökítette meg, még Jókai is írt róla, de Móricz Zsigmond Nyilas Misije is balladát készült írni a tetteiről.

djp