Anjou Hedvig vagyis Jadwiga alakja a lengyel történelemben megkerülhetetlen, hiszen az egyik legnagyobb lengyel uralkodónak tartják, aki tizenéves lányként került a trónra és sokszor önmagával is harcolnia kellett, hogy jó uralkodó lehessen.

A jelentőségét jól mutatja az is, hogy a 19. század elejének lengyel színpadán, amikor sorra tüntek fel a jelentős történelmi darabok, ő is szerepet kapott - nem is keveset. Persze ebben szerepe volt igazán változatos, sőt izgalmas életének is - s ez aztán több drámának is a főszepelőjévé tette.

Elsőként Aleksander Chodkiewic írt egy tragédiát Jadwiga, lengyel királynő címmel 1810-ben, amely az első olyan dráma volt a lengyel irodalomban, amelynek egy középkori királynő a főszereplője. Nem sokat kellett várni a folytatásra sem, hiszen Julian Ursyn Niemcewicz már 1814-ben írt egy hasonló című darabot, majd három évtizeddel később, 1846-49 között Franciszek Wężyk írt róla az Interregnum című darabjában.

Jól mutatja a lengyel történelemszemléletben a helyét a három darab, hiszen Chodkiewic drámájában Jadwiga igazi egyeduralkodó, aki teljes jogkörrel bír, s bár uralkodóként szinte tökéletes, de nőként nem maradhat egyedül a trónon. Abban nincs vita, hogy meg kell házasodnia, a férj személye a kérdéses.

Ez a darab a személyes boldogság és a történelmi küldetés közötti ingadozást és vívódást és választást mutatja be. A házasságkötés után sem húzódik azonban vissza, hanem Nagy Kázmér jogos örököseként igazi társuralkodó.

Niemcewicz darabjában inkább a hatalomért való harc domborodik ki, ahol Jagello egy tökéletes választás lenne, míg Habsburg Vilmos nem érdeklődik a hatalom iránt, ugyanakkor őt a német lovagrend nagymestere próbálja irányítani. Jadwiga azonban ráébred a küldetésére és vállalja a kötelességét, akárcsak a legendás Wanda, Krak lánya.

Wężyk művében megjelenik egy új trónkövetelő, a Piast-dinasztiából származó Fehér Władysław, aki táplálja a kétséget, hogy Jadwiga lehet-e nőként uralkodó.

Itt a királynő a végsőkig próbál kitartani a szerelme mellett, de végül beleegyezik a Jagelloval való házasságba, ha kicsit bele is hal, de a kötelességét teljesíti a népe és országa felé.

Mindhárom darabban közös azonban, hogy erősen hangsúlyozzák a királynő szépségét, a külső szépségét és a belső, lelki szépségét egyaránt. Életében nem készült róla (ismert) portré, de a csontjainak vizsgálata sokat elárul. róla.

Nincs tehát hiteles leírás a királynő megjelenéséről, ugyanakkor a történelmi források szerint valóban a kora talán legszebb nője lehetett, aki szépsége mellett nagyon nőies, érzékeny, s okos volt, ugyanakkor nagyon bátor is tudott lenni, akinek bölcsessége messze túlhaladta az életkorát. A csontváza antropológiai vizsgálata szerint közel 180 cm magas és szőke lehetett, egészséges fogazatú, vékony és finom vonalú orral, szinte tökéletesen arányos és szimmetrikus arccal, s valószínűleg ki is tudta használni az adottságait.

Talán Niemcewicz szavaival foglalható össze "Erős elméje és magasztos lelke van, gyengéd, de ezzel együtt szilárd és hajthatatlan volt"

Mindhárom darabban és a történelmi forrásokban is a korszak nőideálja, vagyis szép, jó és harmónikus. Mindez azért volt fontos, mert az éppen iterregnumban élő Lengyelországba egyfajta harmóniát visz, s elűzi a káoszt, a kezéért küzdő férfiakat pedig lecsillapítja.

Már négyévesen részt vett az első, szimbolikus nászéjszakáján, ahol a pletykák szerint a stresszes vőlegény "ürülékkel festette be az ágyneműt", de a második sem volt egészen egyszerű. A házasságkötés előtt az udvarmestert küldte el, hogy értékelje a litván herceg megjelenését, aki annyira meg akarta győzni a királynőt, hogy még a fürdőbe is meghívta az udvarmestert.

Az esküvője után hatalmas rágalomhadjárat indult ellene, a Habsburgok és a Német Lovagrend prostituáltnak, paráznának és házasságtörőnek tartotta. A férjével azonban szinte külön éltek, hiszen pl. 1394-ben összesen 57 napot töltöttek ugyanabban a városban, s azt sem biztos, hogy együtt. Emellett a királynő legalább öt nyelven beszélt, s a lengyelt csak tinédzserként tanulta meg, de mégis nagy hatással volt mindenkire - a lengyelek ma is az egyik legnagyobb uralkodójuknak tartják.

Ő lett a gyönyörű és tökéletes királynő, aki a személyes boldogságát is feladta a köz javáért, aki igazi elkötelezett hazafi volt és hívő katolikus, aki önfeláldozásával igazán jó példát mutatott mindenkinek. Ehhez lehet még hozzátenni a kimagasló hadvezéri és politikai képességeit, s akkor a lengyelek igazán sajnálhatják, hogy csak 25 évet élt, s talán mi is, hogy végül a nővére, Mária lett a magyar királynő, pedig Nagy Lajos magyar és lengyel király fordítva tervezte.

djp