Johan de Witt a legnagyobb holland államférfi volt, aki 1653 és 1672 között miniszterelnökként tevékenykedett, egészen a meglincseléséig.

Apja Dordrecht polgármestere volt (hatszor is megválasztották!), ő pedig a leideni egyetemen matematikai és jogi tanulmányokat folytatott, de aztán néhány év ügyvédi praktizálás után ő is politikai pályára lépett.

Tehetségének köszönhetően már 28 éves korára a „raadpensionaris” pozícióig jutott, vagyis tulajdonképpen miniszterelnök lett. Valójában csak egy tartomány vezetője lett, de mivel ez volt a talán legfontosabb tartomány a Holland Köztársaságban, így tulajdonképpen ő lett az egyik legfontosabb politikus. Ekkortájt a királypárti oldal egyik legfontosabb személyisége volt a tizenéves Vilmos herceg, aki már születésétől kezdve Oránia hercege volt, hiszen apja, az ő születése előtt nyolc nappal elhunyt.

Később Vilmos Anglia királya is lett, miután feleségül vette Mária angol királyi hercegnőt és elűzte Mária apját, II. Jakab angol királyt a trónról. Mindebben bizonyosan nagy szerepe volt annak, hogy Vilmos mindenáron szeretett volna király lenni. De Witt azonban köztársaságpárti volt, szemben a királypárti Vilmossal.

De Witt azonban nem csinálhatta rosszul a dolgát, mert 1658-ban, 1663-ban és 1668-ban is újraválasztották. Őt tartják a holland flotta újjászervezőjének Michiel de Ruyter admirálissal egyetemben. Matematikai tudását sem hagyta parlagon heverni, amelyet jól mutat "Az életjáradékok értéke a visszaváltási kötvényekhez képest" című pénzügyi matematikai műve. 

Talán éppen ez okozta a vesztét, mert az akkortájt igen jelentős kereskedelemmel rendelkező Hollandia hadikiadásait lecsökkentette, hogy a kereskedelmi flottát finanszírozza. Ez önmagában még nem lett volna probléma, mert 1654-ben megkötötte a westminsteri szerződést az angolokkal, vagyis a kor egyik legerősebb tengeri hatalmától nem kellett félnie.

Az 1672-es francia-holland háború kitörésekor azonban már meglátszott a kiadáscsökkentés hatása. Ezt az évet a hollandok egyenes a katasztrófa évének nevezik. De Wittet 1672. június 21-én súlyosan megsebesítette egy késes bérgyilkos, ezért aztán augusztus 4-én lemondott a tisztségéről. Ez azonban nem volt elég a másik tábornak, így fivérét, Cornelist 1672. július 24-én hazaárulás vádjával bíróság elé állították, majd bebörtönözték.

Megkínozták, de nem volt hajlandó beismerő vallomást tenni (nem igazán volt mit bevallania), így augusztus 19-én hivatalvesztésre és száműzetésre ítélték.

Johan, a már leköszönt miniszterelnök, 1672. augusztus 20-án meglátogatta a hágai házától néhány méterre lévő Gevangenpoort börtönben, mert szeretett volna elbúcsúzni tőle, a száműzetése megkezdése előtt. Ekkor azonban egy királypárti milícia betört a börtönbe és lelőtték mindkét de Witt-testvért, majd az összegyűlt tömegre hagyták őket. A korabeli megfigyelők szerint az események nem spontán módon történtek, hanem feltehetően Vilmos parancsára, aki így ezután, tulajdonképpen teljhatalmat kaphatott.

A krónikák szerint a meggyilkolt testvérek holttesteit összekaszabolták, majd egy rögtönzött bitófán kibelezték és állítólag fogyaszttak is a húsukból. Más hírek szerint a holttestekből szuvenírként vettek magukhoz egyes darabokat bizonyos emberek. Olyan hírek is vannak, amelyek szerint a testrészeiket árulták is.

Akárhogyan is történt, eléggé bizarr módon ért véget Johan de Witt miniszterelnöksége és élete. Ehhez képest a holland történelem (egyik) legnagyobb államférfiújaként tartján nyilván. Néhány testrésze állítólag még mindig fellelhető.

 Ezeket az eseményeket Alexandre Dumas is megörökítette A fekete tulipánban, ahogyan ő fogalmazott:

"Ekkor a gyilkos megfordította a puskát, két kézre fogta csövét, s a puskatussal leütötte Jan de Wittet. Jan de Witt megtántorodott, s a gyilkos lábához omlott.
De végső erőfeszítéssel megint fölemelkedett, s olyan szívszaggató hangon hívta a fivérét, hogy a fiatalember betette az ablaktáblákat. Különben is alig maradt látnivaló, mert egy harmadik gyilkos most már hamarosan végzett az áldozattal. Ráfogta a pisztolyát, amely ezúttal elsült, és szétzúzta a főminiszter koponyáját.
Jan de Witt felbukott, és nem kelt föl többé.
Erre a többi nyomorult is mind fölbátorodott, és rá akart lőni a holttetemre. Mind rá akart rontani, kalapáccsal, karddal vagy késsel, mindnek kellett egy csöpp vér, mind ki akart tépni egy darabkát a ruhájából.
Amikor végül mind a két halottat összevissza sebezték, marcangolták, kifosztották, a csőcselék a vérben úszó mezítelen tetemeket egy rögtönzött bitóhoz hurcolta, ahol műkedvelő hóhérok a lábuknál fogva felakasztották őket. Ezután következtek a leggyávábbak, akik az eleven testet nem merték bántalmazni, most viszont ízekre tépték a holttesteket, és tíz sou-jával adogatták el a városban Jan és Cornelius földi maradványainak darabkáit." (Hevesi Sándor fordítása)

 djp