Hildebrand körülbelül ötven éves lehetett, amikor 1073. április 22-én megválasztották pápának, s fel is vette a VII. Gergely nevet. Hamar kiderült, hogy aktív szerepet kívánt betölteni az egyház élén, s radikális reformokat tervezett bevezetni, hogy a pápai hatalmat megerősítse.

Célként tűzte ki a papok cölibátusának bevezetését, s nem szerette a szimóniát sem - vagyis nem tűrte az egyházi méltóságokkal és szentségekkel való kereskedést. A legfontosabb célkitűzése azonban az volt, hogy nem akarta, hogy a világi hatalom beavatkozzon az egyházi ügyekbe, az egyház kormányzásába - ebben leginkább a német-római császárra gondolt.

Mindezeket a Dictatus Papae-ban tette világossá 1075-ben, amely szerint a pápa közvetlenül Istentől irányítja az egyházat, így csak ő irányíthatja a püspököket, s a római egyház soha nem követett el hibákat és nem is fog - vagyis tévedhetetlen. Azt is gondolta, hogy a pápának joga van elmozdítani az uralkodókat, akár a császárokat is, ha úgy ítéli meg, hogy szükséges. A Dictatus Papae szerzője azonban egyes források szerint nem is ő volt, hanem egyik bíborosa, a bencés rendi Deusdedit, aki nagyon jó barátja volt VII. Gergelynek.

Ezek a gondolatok már magukban hordozták a pápai és császári hatalom konfliktusát, hiszen az 1053-ban német királlyá választott IV. Henrik eléggé határozott egyéniség volt. A király egy bizonyos Gotofredo da Castiglione nevű, II. Sándor pápa által kiközösített személyt nevezett ki az akkortájt vitatott milánói érseki posztra. A pápa ezt természetesen zokon vette, s 1075-ben zsinatot hívott össze Rómában. Az ottani határozat alapján a magas rangú klerikusoknak megtiltották, hogy bármilyen egyházi tisztségre invesztíciót kapjanak, ha nem tagjai a papságnak.

Erre az egyértelmű lépésre nem maradhatott válasz nélkül (az akkor még csak német király) Henrik részéről. VII. Gergely azonban tovább emelte a tétet, amikor több német püspököt kiközösített a szimónia miatt.

A német püspökök válaszul lemondtak a pápának való engedelmességükről, s IV. Henrik püspöki szinódust hívott össze Wormsba. Ott a pápa tekintélyét megtagadták, sőt a püspükök a trónfosztást is követelték. Ennek érve az volt, hogy a pápaválasztáson részt vevő bíborosok kénytelenek voltak támogatni a jelöltségét.

Ennek hatására IV. Henrik maga is követelte a pápa lemondását, s a mainzi, a trieri és az észak-olaszországi és piacenzai püspökök tapssal támogatták.

Amikor ezt Rómában bejelentették, az ezt bejelentő Parmai Rolandot majdnem meglincselték. Maga pápa mentette meg, s azonnal cselekvésre határozta el magát. VII. Gergely összehívta a saját zsinatát és minden olyan papot, aki szembeszállt a pápai hatalommal, kiközösített.

Nem kímélte a királyt sem, hiszen őt is kiátkozta és a trónról is letaszította. Ez igen jól időzített és hatásos lépés volt, mert a király a saját országában is problémákkal küzdött. Ennek eredményeképpen az ellenzéke meghívót küldött a pápának az augsburgi zsinatra, sőt azt követelte a királytól az 1076 októberi treburai kongresszuson, hogy alázkodjon meg a pápa előtt és kérje a felmentését a kiközösítés alól.

A király nehéz helyzetbe került, s kettős megaláztatás fenyegette.

Ezt természetesen szerette volna elkerülni, így 1076-77 telén elkezdett készülődni az útra, mindezt azonban teljesen titokban tartva. Vitte magával a feleségét, Bertát is, valamint a kisfiát is. Hosszú és fáradságos út várt rájuk az Alpokon keresztül. Végül a király elérte Canossát, ahol VII. Gergely éppen vendégségben volt Toszkánai Matildánál, de a pápa nem volt hajlandó fogadni Henriket.

A büszke német uralkodó kénytelen volt 3 napot várni és vezekelni a kapuban, miközben a pápai kegyelem meg nem érkezett. A legenda szerint a király bünbánati zsákruhában és mezitláb várta a feloldozást - ettől nagyobb megaláztatást nem is kaphatott volna. Közben elérkezett 1077. január 28.

Ekkor a pápa beleegyezett, hogy elfogadja a bűnbánatot és hűségnyilvánítását, így felmentette és feloldotta a kiátkozás alól. Persze a pápa sem nagyon tehetett mást, mint hogy elfogadta a bűnbánatot, s ebben a vár úrnője, Toszkánai Matilda is sürgette.

A német uralkodó küldetése végeztével visszatért szülőföldjére és talán fellélegezhetett.

Ez azonban nem pont így volt, mert hazatérve azt tapasztalta, hogy már nem király. A politikai ellenfelei nem vesztegették az időt, amíg ő a feloldozásra várt, választottak egy másik uralkodót, Sváb Rudolf személyében.

Ráadásul az új uralkodó jó kapcsolatban volt a pápaság vezetőivel, s talán még VII. Gergely keze is benne volt a királyváltásban.

Henrik első dolga az volt, hogy visszaszerezze a hatalmat, s ebben a német püspökök és langorbárdok támogatták. Ez azonban kevésnek tünt, mert 1080-ban két csatát is vesztett, majd októberben rámosolygott a szerencse, hiszen Rudolf vereséget szenvedett. Közben Henrik megszerezte Lombardia koronáját is, s már úgy érezte, hogy minden rendben van, amikor a pápa hirtelen újra beleszólt a dolgokba.

Ismét kiközösítette és letaszította a trónról is, de Henrik ezúttal egy katonai expedíció szervezésével válaszolt, nem bűnbánattal. Róma ellen vonult, de nem sikerült elfoglalnia. Újra megpróbálta és újra kudarcot vallott. A harmadik próbálkozás során azonban, 1082-ben elfoglalta a várost, s most már ő diktált.

Először egy zsinaton akarták a vitás ügyeket rendezni, de ez nem sikerült. Ehelyett a német és olasz előljárók zsinata megfosztotta hivatalától a pápát, s helyette (ellenpápaként) a ravennai érseket választotta. Az érsek aztán III. Kelemen néven hivatalba is lépett, s hálából császárrá koronázta Henriket.

VII. Gergely azonban nem adta ilyen olcsón a bőrét és hivatalát, így segítséget kért a dél-olaszországi normannoktól. Ők aztán kisöpörték III. Kelement és a császári csapatokat Rómából, de ezzel nem oldódott meg minden probléma. A császári csapatok legyőzése után a normannok kifosztották Rómát, így ott már a pápát sem látták szívesen. VII. Gergely elhagyta az örök várost és Salernoba ment, ahol megírta önéletrajzi művét, majd 1085. május 25-én elhunyt.

A pápaság és császárság között tovább folyt a hatalmi harc, egészen addig, amíg II. Calixtus és IV. Henrik fia, V. Henrik meg nem kötötte a Wormsi Konkordátumot, így sok ezernyi ember halálát okozó konfliktusra tettek pontot. Persze a problémák ezzel nem szünttek meg, s bizonyos pápák is jelentősen hozzájárultak mindehhez.

VII. Gergely pápát fél évezreddel később XIII. Gergely boldoggá avatta, majd 1728-ban XIII. Benedek pápa a szentek sorába emelte.

djp