Az angol haditengerészet eléggé veretes történetének a leghíresebb engedetlensége történt, amikor a brit flotta második parancsnoka, Lord Nelson admirális, fittyet hányt a parancsnoki utasításnak.

Az admirális, aki éppen a 74 ágyús Elephant nevű hajón parancsnokolt, ekkor a vak szeméhez emelte a távcsövét, s annyit mondott, hogy "tényleg nem látom a jelet". A hajó kapitánya, Sir Thomas Foley arcéle se rezzent, s Sir Hyde Parker határozott utasítása ellenére cselekedett, Nelsonnak engedelmeskedve.

Persze a britek és a dánok "hivatalosan" nem álltak háborúban, de az akkori világ legerősebb haditengerészetével rendelkező Nagy-Britannia a biztonság kedvéért erőt demonstrált, hogy a svédek és a dánok ne is akarjanak a franciákkal szövetkezni.

A hajók már március 18-án elérték Jütland legészakibb pontját, majd a Kattegat-szoroson hajóztak tovább. Hamarosan ultimámatumot küldtek Koppenhágába, de a viking-utódok azt elutasították.

Ezután Nelson tervét követve az 52 hajó áthaladt a Svédországot és Dániát elválasztó szoros legkeskenyebb részén egészen közel a svéd partokhoz, ahol ki voltak téve az ágyúknak, de semmilyen rendkívüli esemény nem történt, bár a dánok folyamatosan lőtték őket, a távolság túl nagy volt.

Így aztán horgonyt vetettek Koppenhágától alig öt mérföldnyire.

Parker és Nelson néhány magasrangú tiszt társaságában egy schoonerrel megvizsgálta a partot és a város védelmét. Azt találták, hogy a part zátonyokkal teli, a Tre Kroner-erődben pedig legalább hetven komolyabb ágyú van, nem is beszélve a hadihajókról kivont ágyúkról, amelyeket a part mentén sorakoztattak fel kiszolgált hajókon, másfél mérföldnyi hosszan.

Mivel a briteknek nem voltak pontos térképei, Thomas Hardy kapitány alaposan tanulmányozta a mélységi viszonyokat. Nelson közben hosszú órákat töltött azzal, hogy mindent alaposan megvizsgált, s a legkisebb bójáknak is pontosan felmérte a helyét - valóban mindenre figyelt.

Március 31-én befejeződtek az előkészületek, majd április 1-én megvendégelte a kapitányait az Elephanton. A tisztek szerint feltűnöen jó hangulatban volt. Aznap volt az utolsó felderítőútja az Amazon fedélzetén, ahol Riou kapitány parancsnokolt, aki nagyon kedvező benyomást keltett benne.

Másnap reggel enyhe szél fújt, de a kormányosok féltek a hajóikat bevezetni a hajózási csatornákba, mert túl veszélyesnek találták. Nem akarta az össze hajót kockára tenni, hanem a tizenkét legkisebb merülésű hadihajót, s az összes kisebb hajót indította el - ennek alapján helyezte át a parancsnokságát a 98-ágyús HMS George-ról a 74-ágyús HMS Elephantra.

Nelson terve az volt, hogy a brit hajók a dán védelem gyengébb, déli végét közelítsék meg, s ott hatástalanítsák a dán hajókat, ez akkor is elég lenne a tárgyalások kikényszerítésére, ha az északiak (Parker vezetésével) nem boldogulnak. A hajói besorakoztak a belső csatornába, s minden hajó a kielölt helyen lehorgonyozva megtámadja dán riválását, Riou kapitány pedig az Amazon vezetésével egy kisebb hajóhadat a Trekroner-erőd ellen vezet.

Végül egy öreg veterán állt a Bellona kormánykeréke mellé, s 9:30-kor elindult a hajóhad egy része. A dán ágyúk 10:05-től kezdve már messziről köszöntötték őket, s három meg is feneklett (a HMS Agamemnon, a HMS Russell és a HMS Bellona), de mégis átjutottak a legveszélyesebbnek tűnő részeken.

Ekkor már ők is bőszen tüzeltek, s negyven másodpercenként elengedtek egy-egy kisebb sorozatot - persze a dánokat sem kellett félteni. 11:30-kor már általános volt a tűzpárbaj. Az ágyúzás közepette, fél egy táján egy ágyúgolyó csapódott bele az Elephant főárbócába, s Nelson ekkor megjegyezte, hogy meleg helyzet volt, de semmi pénzért nem lenne máshol.

Ez volt az a pont, amikor 'nem vette észre' Parker jelét, s azt mondta a kapitányának: „Tudod, Foley, nekem csak egy szemem van. Jogom van néha vaknak lenni".

Persze az igazsághoz tartozik, hogy Parker tisztában volt Nelson tulajdonságaival, ezért amikor a nagy füsttől nem sok mindent látott, így adta ki a parancsot: "A visszahívás jelét adom Nelson kedvéért. Ha olyan állapotban van, hogy folytassa az akciót, figyelmen kívül hagyja azt; ha nem, akkor ez ürügy lesz a visszavonulásra, és nem lehet hibáztatni."

Nelson hajója nyugtázta a jelzést, de nem ismételte meg, s ekkor hangzott el a már említett két mondat: „Tudod, Foley, nekem csak egy szemem van – jogom van néha vaknak lenni”, majd a távcsövét vak szeméhez tartva azt mondta: „Tényleg nem látom a jelet!"

Egyes hajók követték Parker utasítását, de a többség Nelson hajóját figyelte, s kettő körül már a dán vonalak lassan elcsendesedtek.

Délután három óra tájban már elegendő volt a pusztítás, hogy a dánok megroppanjanak, rengeteg hajójuk elpusztult, sok megsérült vagy felgyulladt, a dán zászlóshajó pedig felrobbant. Nelson ekkor huszonnégy órás fegyverszünetet ajánlott, amit a dán parancsnok el is fogadott, így a csata délután négyre véget ért.

A britek vesztesége a halottakat és sérülteket is számba véve közel ezer fő volt, a dánoké ennek legalább a kétszerese.

Másnap nagypéntek volt, s Nelson partra szállt, hogy a mentálisan beteg apja (VII. Keresztély) helyett régensként kormányzó dán trónörökös, Frigyes vendégül lássa egy hivatalos vacsorán. Mindkét részről volt némi félelem a találkozástól, de Nelson élvezte, hogy a csodálat és kiváncsiság keveredett a személye felé. A tárgyalások két órán át folytak, majd határozatlan idejű fegyverszönetet kötöttek.

Nelson a vacsorán különösen jó benyomást tett azzal a megjegyzéssel, hogy a franciák egy órát sem bírtak volna ki, ahol a dánok négy órát bátra harcoltak. A kölcsönös tisztelet jegyében április 9-én fegyverszünetet írtak alá.

Persze Nelsonnak szerencséje is volt, mert a tárgyalások utolsó óráiban érkezett meg a hír, hogy I. Pál orosz cárt meggyilkolták, így a neki tett ígéretek már nem kötötték meg a dánok kezét.

Parker viselkedése viszont a parancsnokságába került, mert május 5-én visszahívták, s Nelsont bízták meg a parancsnoksággal, akit viszont májusban vikomttá, augusztusban báróvá emeltek.

djp