Orseolo Péter sok tekintetben érdekes személyisége volt a középkori magyar történelemnek, hiszen ő volt az első, aki követte Szent Istvánt a trónon, ő volt az első akit elűztek, ő volt az első aki kétszer is felülhetett a magyar trónra, ráadásul vele szakadt meg az egyenesági örökösödés, hiszen csak Imre herceg halála után került szóba, mint lehetséges örökös. Ezzel együtt Orseolo Péter egyike a magyar királyság leginkább negatívan értékelt uralkodóinak, s nem minden ok nélkül.

Péter, akinek édesapja egy velencei dózse, III. Orseolo Ottó volt, édesanyja pedig Géza fejedelem (talán Ilona vagy Gizella, esetleg Mária nevű) leánya, a második és a negyedik magyar király volt, aki először három, majd két évig uralkodott. Talán rossz ómen volt, hogy apját kétszer is elűzték a trónról, másodszor 1026-ban, amikor Péter az édesanyjával és húgával Magyarországra menekült, ahol a 15 éves fiút a magyar király hamarosan a testőrség parancsnokává tette. Így került lassan elérhető közelségbe a magyar királyi trón.

Persze ez sem ment minden gond nélkül, hiszen nem volt István egyenesági leszármazott, így az Altaichi Évkönyvek alapján "A jó emlékű István király, ennek anyai nagybátyja, miután az ő fia még atyja életében meghalt, s mivel másik fia nem volt, ezt örökbe fogadta, és a királyság örökösévé megtette. Rokonának fiát, noha az méltóbb volt a királyságra, minthogy ebben nem értett vele egyet, megvakította, s kicsiny fiait száműzetésbe küldte."

Az feltételezhető, hogy Vazul merényletet követett el a király ellen, aki megvakíttatta és fiait (Levente, András, Béla) száműzte az országból. Egyes legendák szerint Péter nem bírta kivárni a király halálát és orgyilkosokat küldött rá, de ez feltehetően csak legenda, hiszen ekkor nem őt ajánlotta volna a haldokló király az urak számára utódjául. Péter ekkortájt az ország délnyugati részének az ispánja lehetett.

Az 1080 körül született nagy legendája szerint István, „ ... mikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hívatott, és seregének vezérévé nevezett ki …”

Így aztán Péter lett az utód, de nem igazán hálálta meg mindezt, hiszen István halála után az özvegyét szinte minden vagyonától megfosztotta és tulajdonképpen háziőrizetben tartotta. Persze eleinte próbálta követni nagybátyja útját, de az nem ment könnyen, s főként a német és olasz urak tanácsaira hallgatott.

Nádornak Aba Sámuelt választotta, szembenállt a német császárral, ugyanakkor törekedett az ispánok és püspökök leváltására. Kulcsszerepet játszott az uralkodásában Buda, akinek még Gizella is egyengette az útját, Buda pedig Péter útját egyengette. Ekkor még többé-kevésbé szuverén uralkodó volt, aki befogadta a hozzá menekülő Kázmér herceget, akit Bretiszláv cseh herceg üldözött, hiszen «a magyar király nem porkolábja a cseh hercegnek», máskor azonban éppen Bretiszlávot támogatta, aki III. Henrik császár ellen hadakozott, Zára pedig éppen Velencétől került Magyarországhoz.

A Képes Krónika szerint "Miután Pétert királlyá tették, a királyi felség kegyes hajlandóságát mindenestül elvetette, és német dühösséggel kegyetlenkedett: Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javát, vadállati módon ordító németjeivel és fecske módjára fecsegő olaszaival. Az erősségeket, őrhelyeket és várakat németek és olaszok őrizetére bízta."

Péter nagyon türelmetlen volt, s azonnal akart mindent, az akaratát mepróbálta korlátlanul érvényesíteni, nem hallgatta meg a királyi tanácsot és nem hallgatta meg a nádort, Aba Sámuelt sem.

Mindezek mellett szembefordult István végakaratával, mert az özvegy királynétól szinte minden vagyonát elvette. Ez és a más nemzetbeliek támogatása és pozícióba helyezése természetesen nem tetszett a magyar főurak egy jelentős részének (ahogyan sok más sem Péterrel kapcsolatban) így elfordultak tőle, majd megbuktatták.

A legutolsó pont az volt, amikor Budát megölték, két fiát pedig megvakíttatták, hogy alkalmatlanná tegyék magasabb hivatal ellátására őket, így Péter 1041 szeptemberében elmenekült.

Ekkor lépett színre (trónkövetelőként a korábbi nádor) Aba Sámuel, egy másik nőági örökös (aki vagy István sógora, vagy István unokaöccse volt), aki aztán három évre az ország királya lett.

Péter akkor az osztrákokhoz menekült, ahol Babenbeg Adalbert osztrák herceg uralkodott, akinek a felesége Frozza, Péter húga volt.

Adalbert révén került kapcsolatban (újra) a németekkel, akik ekkor már szövetségesként tekintettek rá, s végül III. Henrik segítségével visszatért az országba. Ahogyan a krónikák írták: „Ezután egész sokadalmával együtt Fehérvárra, Magyarország uralkodói székhelyére vonult, amit németül Weissenburgnak hívnak. Itt a magyarok a császárnak kijáró tisztelettel és nagy igyekezettel tisztelték meg a császárt, aki Péter királyt a királyi koronával, jogainak csorbítása nélkül visszahelyezte a királyságba: Szent István király szent jelvényeivel királyi módon földíszítve saját kezűleg a királyi trónhoz vezette, s Isten dicsőséges szülőanyjának, a mindörökké Szűz Máriának bazilikájában a királyi trónra ültette. Ugyanott kibékítette a királyt a magyarokkal, a magyarokat a királlyal, és a magyarok kérésére megengedte, hogy a magyar törtvényeket megőrizzék, és szokásaik szerint ítélkezzenek.”

Ehhez persze kellett az is, hogy a magyar urak egy jelentős része nem akart a korábbi állapotokat visszaállítani, főként mert az új király egyre inkább zsarnoki módon próbált uralkodni, s a magyarság nem volt egységes, ezért Aba Sámuel végül 1044. július 7-én vereséget szenvedett, sőt meg is halt a ménfői csatában (vagy a csata után egy orgyilkosságban). III. Henrik maga ültette a trónra Pétert a székesfehérvári Nagyboldogasszony templomban, azonban az Abától megszerzett lándzsát elküldte a pápának.

Pár hónappal később azonban Péter már újra ingatagnak hihette a trónját, mert az 1045-ös nagyböjt első hetében (február 24 és március 2. között) a Freisingben időző császárt magyar követek találták meg: „Megjöttek oda királyának, a magyar Péternek a követei, s azt kérték tőle, hogy következő pünkösdön jöjjön el fiához, s azt az ünnepet méltóztassék vele együtt megünnepelni… Miután megérkezett Magyarországra, királyi szokás szerint illő módon fogadták, és tisztelettel tartották. Azon a szent ünnepen Péter Magyarország királyságát aranyozott lándzsával átadta urának, a császárnak egész népe és a mieink jelenlétében. A királyi pompával megtartott lakoma után hatalmas mennyiségű aranyat is adott neki, ő pedig az egészet szétosztotta katonáinak, akik az előző év győztes csatájában vele voltak.”

Ennek eredménye volt az, hogy 1045. május 26-án a német császár hűbéresévé vált, ahogyan a Képes Krónika fogalmaz „A következő esztendőben a császár visszatért Magyarországba; Péter király húsvét szent ünnepén, a magyarok és németek színe előtt átadta neki Magyarországot aranyozott lándzsa képében.”, de ez sem elegendő.

Ezután a magyar urak újra elfordultak tőle, s 1046-ban újra megfosztották a tróntól. Előbb az erdélyi vajda fiai, Baja és Bajna ugyan lázadtak fel ellene, de Péter egyszerűen felköttette őket, majd Csanád vidékén is szervezkedni kezdtek, ennek lett áldozata Gellért, csanádi püspök, s Vata vezér tanácskozásán úgy döntöttek, hogy követett küldenek Kijevbe, Vazul fiaihoz, s hazahívják a száműzött hercegeket, akik 1046 szeptemberében meg is érkeztek Abaújvár környékére.

Gellért alakja azért is volt különleges ebben a korban, hiszen 1043-ban megtagadta Aba Sámuel húsvéti megkoronázását, ráadásul szintén velencei származású volt. Mindez azonban nem volt akkora előny, hiszen az igazság szerint Gellért püspök rokoni szálon a Centranigo-családhoz kötődött, amely megbuktatta Péter apját Velencében. Gellért ráadásul tudott az új szervezkedésből, sőt valamennyi része is volt benne.

Eléggé nagy seregük volt, ráadásul mire Péter ellenük indult Komárom környékéről, már a Dunántúlon is fellázadtak Péter ellen, így a hadakozás helyett szeptember 21. körül menekülésre fogta, Moson irányába haladt.

Ahogyan a Képes Krónika megírta: „Látta Péter király, hogy a magyarok egy lélekkel András és Levente hercegekhez csatlakoztak: maga hát németjeivel futásnak eredt Moson felé, hogy onnan átmenjen Ausztriába; de meg nem menekülhetett. A magyarok ugyanis közben már elfoglalták az ország kapuit és kijáratait; de András herceg követe is visszahívta Péter királyt békesség ürügyével, és tisztséget ígért neki; mondják, ez hitt is a szónak és visszafordult, de inkább kényszerűségből tette, mert már látta, hogy seregétől elvágták, és sietve Fehérvárra akart visszatérni. Amikor Zámor faluba ért, az említett követ csellel el akarta fogni, hogy megkötözve vigye András herceghez. Péter azonban megneszelte ezt, bevette magát egy udvarházba, és három napig emberül harcolva védekezett. Végül is az íjászok minden katonáját megölték; maga élve esett foglyul, akkor megvakították, és Fehérvárra vitték; nagy fájdalmába hamarosan belehalt. Pécsett temették el második országlásának harmadik évében, Szent Péter apostol egyházában, melyet ő alapított.”

Vagyis András békét ajánlott neki, de ez csak csel volt, így amikor visszatért, három napi ostrom után a mai Zámoly területén elfogták és megvakíttatták, majd Székesfehérvárra vitték. Egyes krónikák szerint hamarosan meghalt mások szerint még hosszú évekig élt.

 djp