A második világháborúban számos amerikai katona halt meg a harctéren, de sokan meghaltak a Pearl Harbour-i bombázás során is. Ez utóbbiban a hivatalos források alapján összesen 68 civil halt meg és 35 sebesült meg. Volt azonban hat olyan személy is, aki távol a harctértől, az oregoni Bly közelében hunyt el, amelyet ma egy emlékmű örökít meg az utókornak.
A háború utolsó hónapjaiban, 1944 novembere és 1945 áprilisa között, Japán több mint kilencezer (egyes hírek szerint 9300) ballonbombát lőtt fel – olyan kísérleti fegyvereket, amelyek robbannak és tüzet okoztak.
A tűzballon vagy a Fu-go a második világháborúban a japánok által bevetett fegyver volt, amely képes volt akár 15 kilós bombát is elszállítani, további 2-4 gyújtóbombával és a ballasztnak használt homokzsákokkal együtt. A léggömbök a Csendes-óceán feletti, keleti irányú futóáramlatot kihasználva jutottak el az Amerikai Egyesült Államok és Kanada területére. Körülbelül hetven óra alatt keltek át a Csendes-óceánon.
Az első léggömböket 1944. november 3-án engedték útjukra, de összesen alig 1000 érhette el ténylegesen Észak-Amerika területét. A léggömbök közül háromszázhatvanegyet huszonhat államban, Kanadában és Mexikóban találtak meg.
A japánok kétféle ballont terveztek. Az első a „Type B Ballon” nevet viselte, a haditengerészet készítette, s először főleg meteorológiai megfigyelésekre használták. Ezek a 9 méteres átmérőjű, 170 kilogrammos léggömbök gumival bevont selyemből készültek. Ez jobb minőségűnek bizonyult, de összesen csak 300 készült el belőle, anyaghiány miatt.
A második típusú ballonok („Type A Ballon”) már az éles bevetésen használt bombaszállítók voltak. Ezek átmérője 10 méter volt, a feltöltésükhöz 540 m³ hidrogénre volt szükség. Ezeket keletről, Honsú szigetéről indították el. Egy ballon kibocsátásához 30 fős legénységre volt szükség, és nagyjából fél órát vett igénybe, ami megfelelő körülmények között akár 150 ballon elindítását tette lehetővé naponta. A léggömbnek összesen körülbelül 454 kilogramm felszerelést kellett szállítania.
A léggömbök kibocsátására három zászlóaljat szerveztek. Az első zászlóalj főhadiszállása és három osztaga együtt 1500 főt jelentett, akik kilenc kilövőállomással rendelkeztek Ocuban (Ibaraki prefektúra). A második zászlóalj 700 embert számlált, három osztag üzemeltetett hat kilövőállomást Icsinomijában, a harmadik zászlóalj pedig 600 főből, két osztagból állt, szintén hat kilövőállomással Fukusimában.
A hidrogénnel felfújt léggömbök aztán akár a 9-10 ezer méter magasságot is elérhették, s a robbanásveszélyes gyalogsági és gyújtószerkezetek önmegsemmisítésre készültek, de nem hagytak nyomot. A háború után talált dokumentumok szerint a japánok azt is remélték, hogy a bombák erdőtüzeket okoznak és pánikot keltenek.
Az első bombát 1944. november 4-én észlelték a kaliforniai San Pedrotól délnyugatra, később 1945. január 4-én az oregoni Medford közelében két ott dolgozó férfi robbanást hallott és lángokat látott, majd egy tizenkét hüvelyk mély lyukat talált a azon a helyen, ahol a bomba felrobbant. Az amerikai hivatalos szervek arra kérték a médiát, hogy ne tegyenek közzé jelentéseket, mert attól tartottak, hogy ez pánikot okozhat, s ezt az újságok, rádiók és televíziók be is tartották.
Így érkezett el 1945. május 5-e, amikor Archie Mitchell helyi lelkész és terhes felesége, Elsie valamint öt gyermek Mitchell vasárnapi iskolai osztályából, szombat délelőtti pikniken vett részt. Blytől tizenhárom mérföldre északkeletre és körülbelül hatvan mérföldre északkeletre a Klamath-vízeséstől Mitchell leparkolta az autót, Elsie és a gyerekek pedig Leonard Creek felé vették az irányt.
Mitchell később így emlékezett: "Amikor kiszálltam az autóból, hogy vigyem az ebédet, a többiek még nem voltak messze, és hívtak, hogy találtak valamit, ami úgy néz ki, mint egy léggömb. Hallottam a japán léggömbökről, ezért kiáltottam, hogy ne nyúljak hozzá. De éppen akkor történt egy nagy robbanás – és mind meghaltak."
A robbanás egy egy láb mély és 3 láb széles lyukat hozott létre, de még a robbanás helyétől 400 méterre is találtak bombadarabokat. Hat ember halt meg: Elsie Mitchell 26 éves, Dick Patzke 14 éves, Jay Gifford 13 éves, Edward Engen 13 éves, Joan Patzke 13 éves és Sherman Shoemaker 11 éves korában.
A Klamath Falls Herald and News 1945. május 7-i első oldalán megjelent beszámolója nem közölt részleteket, és csak arról számolt be, hogy a hat ember meghalt "be nem jelentett okból bekövetkezett robbanás következtében".
Az Egyesült Államok kormánya csak egy héttel később figyelmeztetett a ballonbomba veszélyére. A tisztviselők május 22-én korlátozott mennyiségű információt kiadtak a léggömbbombákról, majd június 1-jén feloldották a robbanás oka miatti hírzárlatot.
Később ezt írták az eseményekről: "Ez a konkrét esemény és helyszín a legelismertebb reprezentációja egy japán stratégiai fegyvernek az Egyesült Államok ellen egy nagy globális háború során, és dokumentálja egy interkontinentális ballisztikus fegyver első használatát a történelemben."
1950. augusztus 20-án felszentelték a kőemlékművet, Douglas McKay, Oregon kormányzója jelenlétében, aki méltatta a Mitchell-családot. Sajnos Elsie férje, Archie Mitchell, aki túlélte a robbanást, soha nem láthatta a szentelt emlékművet. Mire 1950-ben bemutatták, Ázsiában dolgozott misszionáriusként, majd 1962-ben Archie titokzatosan eltűnt Vietnamban, éppen akkor, amikor Amerika szerepe az országban fokozódott.
A japán diákok, akik részt vettek a léggömbök készítésében, 1987-ben részvétnyilvánító levelet írtak az áldozatok hozzátartozóinak. A levelek mellé papírrepülőket hajtogattak, amelyek Japánban a gyógyítás és béke jelképei
