A 18. századi London pezsgő és gyorsan változó városképében a Lemon Streeten, a Goodman’s Fields városrészében 1742. május 28-án megnyílt Bagnio egyedülálló újítással szolgált: az első fedett úszómedencék egyikeként kínált lehetőséget az úszásra egy olyan korban, amikor ez a tevékenység még leginkább az elit kiváltsága volt.
Ez az esemény nem csupán egy építészeti újdonságot jelentett, hanem mérföldkő volt a nyilvános higiénia, egészségmegőrzés és szabadidős kultúra fejlődésében is. A „Bagnio” elnevezés az olasz fürdőházakra (bagno) utal, és ezzel is érzékeltette a létesítmény kontinentális, főként római és török fürdőkultúrából inspirálódó luxusát és exkluzivitását.
A fürdőbelépés díja egy guinea (21 shilling) volt, ami egy átlagos munkás heti bérének többszörösét jelentette. Ennek megfelelően a létesítmény látogatói főként gazdag polgárok, arisztokraták és kereskedők voltak – a viktoriánus előtti korszak férfi elitje. A női látogatók bejárását kifejezetten tiltották, így a Bagnio nemcsak fizikai, hanem társadalmi értelemben is zárt tér volt.
A központi attrakció egy 43 láb hosszú (kb. 13 méteres) melegített és naponta frissített vízű úszómedence volt – technológiai és higiéniai szempontból is úttörő megoldásnak számított. Ez abban a korban, amikor a közegészségügy még gyerekcipőben járt, különösen előremutató volt. A fürdő ezen kívül egy hideg vizes medencével is rendelkezett, amelyet az akkoriban divatos hidroterápiás elvek szerint alkalmaztak a test edzésére és „megerősítésére”.
A Bagnióban dolgozó „úszópincérek” (swimming waiters) nemcsak a vendégek kényelméről gondoskodtak, hanem gyakorlott úszásoktatóként segítették azokat is, akik nem rendelkeztek úszástudással – ez akkoriban még a felsőbb társadalmi osztályok körében sem volt általános. Az úszás inkább praktikus túlélési képességként, semmint sportként vagy rekreációs formaként jelent meg a köztudatban.
A társadalom alsóbb rétegei számára a Bagnio elérhetetlen luxus maradt. A munkások, kézművesek és szolgálók továbbra is a Temzéhez és más nyílt vízfelületekhez fordultak, ha fürdésre vagy úszásra vágytak – gyakran a hőség, a higiéniai szükségletek vagy épp a vallási tisztálkodási rítusok miatt. A 18. századi londoni vízminőség azonban kifejezetten rossz volt: a szennyvíz közvetlenül a folyókba ömlött, és a városi ipar is szennyezte a vizeket. A fürdés így gyakran egészségügyi kockázatokkal járt – a bőrfertőzések, emésztőrendszeri betegségek és egyéb fertőzések mindennapos következményei voltak az ilyen "szabadvizes" megoldásoknak.
Az úszás, mint rekreációs vagy sporttevékenység, csak a 19. század közepétől kezdett szélesebb körben elterjedni. Az 1830-as évekre már megnőtt az igény a közfürdők és uszodák iránt, és 1837-re Londonban már hat fedett medence működött. Ezek némelyike már műugródeszkákkal is rendelkezett, ami a sportosabb megközelítést tükrözte. Ebben az időszakban kezdett kialakulni az úszás intézményesült formája is: klubok, egyesületek és iskolai programok formájában.
A modern olimpiai játékok 1896-os újraindításával az úszás nemzetközi figyelmet kapott – hiszen már az első újkori olimpia programjában is szerepelt. Ettől kezdve az úszás egyre inkább a tömegkultúra részévé vált: a közfürdők és uszodák nemcsak sportlétesítményként, hanem a közösségi élet fontos helyszíneiként is funkcionáltak. A városi élet szövetébe szervesen beépülve az uszodák a társadalmi nyitottság, a higiéniára törekvés és az egészséges életmód szimbólumaivá váltak.
A medence korának csodája volt, üvegtetővel tervezték, hogy beengedje a természetes napfényt. De nem csak szórakozásból készült; az úszást terápiás tevékenységnek tekintették, ezt a meggyőződést Dr. John Hancocke, a kor kiemelkedő orvosa is hirdette. Magasztalta az úszás erényeit „A fürdőzés fizikai erényei” című könyvében, az egészség és a jóllét érdekében szorgalmazva azt.
