A római katolikus egyház történetében számos jelentős és olykor drámai pápaválasztás zajlott le, ám ezek közül is kiemelkedik a 1268 és 1271 között Viterbóban tartott konklávé, amely közel három évig (!) húzódott. Ez nemcsak a leghosszabb, hanem az egyik legkomolyabb válsághelyzetet előidéző választás is volt, amely alapjaiban változtatta meg a pápaválasztás menetét.
Történelmi háttér
A konklávé IV. Kelemen pápa halála után kezdődött 1268. november 29-én. Ekkor, a pápai szék megüresedésekor 19 bíboros volt jogosult a választásra.
Már az első hónapokban világossá vált, hogy a testület mélyen megosztott. A fő törésvonal a francia és itáliai bíborosok között húzódott. A francia bíborosok az Anjou-ház támogatását élvezték, különösen I. Károly nápolyi királyét, míg az itáliaiak igyekeztek megőrizni a római egyház függetlenségét a világi hatalmaktól.
Ez a politikai és személyes érdekellentét hosszú ideig lehetetlenné tette a kompromisszumos jelölt megtalálását. A bíborosok hónapokon, majd éveken át vitáztak, időnként új jelölteket állítva, de egyik sem nyerte el a (szükséges) kétharmados többséget.
A város türelme elfogy
A konklávét Viterbo városában tartották, mivel Róma abban az időszakban politikai problémákkal küzdött. A város azonban hamar szembesült azzal, hogy a választás elhúzódása nemcsak az egyházat bénítja meg, hanem gazdasági és társadalmi problémákat is okoz: a zarándokforgalom csökkent, és bizonytalanság uralkodott a katolikus világban. Persze ebben olykor a pápák életvitele is szerepet játszhatott.
Ahogy teltek az évek, a viterbói lakosság radikális eszközökhöz nyúlt. Először bezárták a bíborosokat – ez volt az első dokumentált alkalom, amikor a választókat kulcsra zárták (cum clave), innen ered a „konklávé” szó. Mivel ez sem vezetett sikerhez, csökkentették az élelmiszeradagokat, majd leszedték a ház tetejét, amely alatt a bíborosok tanácskoztak, hogy kitéve őket az időjárás viszontagságainak, ezzel ösztönözve a gyorsabb döntéshozatalt.
A kompromisszum és a megoldás
A patthelyzetet végül egy külső kompromisszumos jelölt oldotta fel. A bíborosok a keresztes hadjáratot vezető, de még nem bíborosi rangú, sőt nem is pap Teobaldo Viscontit (más néven Thibault Viscontit) választották meg 1271 szeptemberében, aki azonban ekkor éppen a Szentföldön tartózkodott. A hírre elhagyta I. Edvárd angol király táborát és hazaindult. 1272. március 13-án Viterbóban pappá szentelték, majd 1272. március 27-én X. Gergely néven lépett trónra. A választás így majdnem 33 hónapig tartott – egyedülálló időtartam a pápaság történetében.
Visconti visszatérése és beiktatása után azonnal felismerte, hogy a választási rendszer reformra szorul. Az 1274-es lyoni zsinaton rendeletet hozott, amely szabályozta a pápaválasztások menetét. Előírta, hogy a bíborosokat a jövőben zárják el a külvilágtól, fokozatosan csökkentsék az ellátásukat, és minden beavatkozástól mentes környezetet teremtsenek a döntéshez.
Következmények és jelentőség
Ez a konklávé történelmi fordulópont volt. Rávilágított arra, hogy az egyházi vezetőválasztás nem lehet kiszolgáltatva világi érdekeknek és belső hatalmi játszmáknak. Az új szabályozások célja a döntéshozatal felgyorsítása és megtisztítása volt. Bár a későbbi pápaválasztások sem mentesültek mindig a politikai befolyástól, a konklávé zárt, titkos rendszere máig érvényben van.
A viterbói konklávé története nemcsak egy egyházi eseményről szól, hanem arról is, hogyan kényszerítette ki az egyház reformját a saját működésképtelensége. Egyúttal jól példázza, hogy a hit, a hatalom és az emberi természet miként fonódik össze a történelem nagy döntéseiben.
