1433. május 31-én Rómában, a (régi) Szent Péter-bazilikában IV. Jenő pápa ünnepélyes szertartás keretében német-római császárrá koronázta Luxemburgi Zsigmondot, Magyarország királyát.
Ez az esemény szimbolikus csúcspontja volt Zsigmond politikai pályájának, amelynek egyik alappillére éppen a Magyar Királyság volt. Uralkodása alatt Zsigmond Közép-Európa dinasztikus összekötőjévé, a keresztény Nyugat és Kelet közötti politikai híd szereplőjévé vált – részben magyar királyként, részben a császári trón lehetséges örököseként.
Zsigmond 1387-ben lett Magyarország királya, miután feleségül vette Mária királynőt, Nagy Lajos leányát. Ez a házasság nemcsak trónigényt biztosított számára, hanem beemelte őt a magyar királyi dinasztikus örökségbe is. A magyar rendek kezdetben bizalmatlanul fogadták, de hosszú uralkodása alatt – a belső lázadásokat és török fenyegetést kezelve – fokozatosan megszilárdította hatalmát.
Német királlyá 1410-ben választották, de csak 1433-ban koronázták császárrá. Az odavezető út nem volt egyszerű: belső birodalmi ellentétek, a cseh huszita háborúk, valamint az itáliai egyházpolitikai bonyodalmak késleltették a koronázást. Végül IV. Jenő pápa Rómában személyesen helyezte fejére a császári koronát – ez volt az utolsó alkalom, hogy egy császárt a hagyományos szertartás szerint, pápai kézzel Rómában koronáztak meg.
Zsigmond azonban nemcsak a felesége révén került a magyar trón közelébe, hiszen ő maga Árpád-házi származású is volt – igaz oldalági úton, de ez visszavezethető IV. Béla magyar királyhoz.
Ez a vérvonal így halad: IV. Béla → Anna hercegnő → Kunigunda cseh királyné → Vencel II. cseh király → Eliška Přemyslovna → IV. Károly császár → Zsigmond
Ez a rokonsági kapcsolat természetesen nem adott automatikus trónigényt, de növelte Zsigmond elfogadottságát a magyar rendek körében, különösen, amikor már évtizedek óta magyar királyként uralkodott, sőt, Magyarországot európai hatalmi központtá is tette. Az Árpád-házi örökség révén a keresztény világ örökös dinasztiájának egyfajta képviselőjeként is felléphetett, amely jól illett a császári eszme hagyományához.
Zsigmond római útjára impozáns nemzetközi kíséretet vitt magával – köztük magyar főurakat, lovagokat, testőröket, akik között a kortárs források nem sorolják név szerint Hunyadi Jánost, de történészi vélemények szerint valószínű, hogy részt vett az itáliai expedícióban.
Hunyadi János ekkor még fiatal, feltörekvő katona és udvari ember volt, aki Zsigmond szolgálatában állt, és a későbbi karrierje – ispáni és bánsági tisztségek, majd hadvezéri felemelkedés – arra utal, hogy már ekkor a király bizalmi embere lehetett.
A későbbi századokban felmerült – különösen a 16–17. századi magyar krónikákban – egy vonzó, de történelmileg nem igazolt legenda, miszerint Hunyadi János valójában Luxemburgi Zsigmond törvénytelen fia lett volna. E felvetés alapja többek között:
- Hunyadi rendkívüli felemelkedése és királyi támogatottsága,
- külföldi neveltetése és katonai képzése,
- Zsigmond örökösödési problémái (fiúsarjat nem hagyott),
- valamint a nemesi körök vágyképe, hogy Hunyadi hősiessége „királyi vérből” eredjen.
Bár történeti bizonyíték erre nincs, a legenda szimbolikus jelentőségű: Zsigmond és Hunyadi kapcsolata – akár vér szerinti, akár politikai értelemben – a közép-európai államépítés és a kereszténység védelmének folytonosságát testesíti meg. Zsigmond a koronát, Hunyadi a kardot örökölte.
Luxemburgi Zsigmond császári koronázása nem egyszerű hatalmi aktus volt, s Magyarországi uralkodása nem csupán előfeltétele, hanem tartalmi forrása is volt császári szerepének. Árpád-házi vérvonalával és a Hunyadiakkal való kapcsolatán keresztül Zsigmond uralma a közép-európai államiság egyfajta szellemi betetőzése is lett.
Koronázása után ugyan nem járt vissza Magyarországra túlságosan gyakran, de öröksége mégis megmaradt: a magyar állam szerepe az európai keresztény rend fenntartásában, és az az elv, hogy a nyugat és kelet között álló ország nemcsak védekező, hanem összekötő erő lehet – Zsigmond császárságának talán ez a legmaradandóbb tanulsága.
