Magyarország a tatárjárásban (vagy inkább mongol-invázióban) jelentősen meggyengült, így a szomszédos országok igyekeztek minél nagyobb darabot kihasítani az országból.
Még éppen csak ideértek a mongol hadak, amikor a menekülő IV. Béla királytól II. Frigyes osztrák herceg három vármegyét (Pozsony, Moson, Sopron) zsarolással kicsalt, de a magyarok már 1242-ben visszafoglalták a területeket. Harcias Frigyes 1246-ban újra próbálkozott, s a magyarok ugyan vereséget szenvedtek, de Frigyes elesett a csatában. Ráadásul az utódja is hamarosan elhunyt, így most IV. Béla vetett szemet az osztrák őrgróságra, de ugyanezt tette II. Ottokár, előbb morva őrgróf, majd cseh király is.
A két király (IV. Béla és II. Ottokár) ugyan 1254. május 1-én a pozsonyi békében megosztozott az osztrák 
területeken, így Stájerország nagyobbik (déli) része magyar uralom alá került, de ez csak pillanatnyi nyugalom volt. Ottokár emberei folyamatosan nyugtalanságot szítottak, így Gutkeled István nádor és szlavón bán, akit a király megbízott a magyar közigazgatással nem tudott hatékonyan dolgozni. 1258-ban egy felkelés is volt, s a király hiába küldte oda István herceget, a trónörököst, nem sikerült rendet tenni.
A stájer rendek behódoltak Ottokárnak, aki ekkortájt az egyik legerősebb uralkodó volt Közép-Európában és 1259 végén újra felkelés volt a magyarok ellen. A magyar király megpróbálta a maga kezébe venni az irányítást ezért 1260 nyarán újra elindult Stájerország visszafoglalására.
IV. Béla már 1259 őszén hozzákezdett egy nagyobb sereg összegyűjtéséhez. Ő maga Csehországba akart vonulni Ottokár ellen, míg fia, István Stájerország felé vette volna irányt. Később mindketten Csehországba vonultak volna, de nem így történt. Egész télen folyt a készülődés, s a magyar sereg már márciusban megkezdte a gyülekezését A Morva folyása mellett. IV. Bélát elkísérte két fia, István és Béla, Rosztiszláv boszniai bán, Fülöp zágrábi püspök, Lóránt nádor, István bán, Henrik országbító és számtalan egyéb főúr a kíséretükkel.
A két hadsereg létszáma hasonló volt, mindkét oldalon 30-40 ezer fő állt a rendelkezésre. A forrásokban ugyan százezres létszámokat emlegetnek, de azok nyilvánvaló túlzások. A hadseregek összetétele mindkét oldalon rendkívül színes volt, hiszen számtalan nemzet, nemzetiség képviseltette magát. IV. Béla seregében így a magyarok mellett voltak kun, halicsi, orosz és mazóviai segédhadak, szlavón, horvát valamint székely, besenyő, bosnyák, bolgár, szerb, lengyel és vlach csapatok is, míg Ottokár seregében cseh, morva, karintiai, brandenburgi, sziléziai, bajor és lengyel csapatok voltak találhatóak. A kunokat Alpra fejedelem vezette, de ott volt Danilo halicsi király, a krakkói Boleszláv és a mazóviai Konrád egyik unokája, Leszkó herceg is.
A rossz időjárás és a takarmányhiány miatt a két fél június 24-ig tartó háromhavi fegyverszünetet kötött, s eközben Ottokár jelentősen megerősítette a seregét. Őt segítette Brunó elmüzti püspök, III. Henrik boroszlói és Vladiszlav oppelni herceg, Fülöp salzburgi érsek, Ottó branderburgi őrgróf, Hardegg és Plain osztrák grófok, de János prágai püspök és Gerolislius prágai őrgróf is ott volt.
A fegyverszünet lejárta után elkezdődött a két sereg összecsapása. Az első harci cselekmény István herceg (IV. Béla fia, a későbbi V. István) nevéhez fűződik, aki 1260 június 24-én éjszaka, mintegy tízezer fős magyar és kun seregével átkelt a Morván, de a sötétben eltévedtek, így visszatértek a táborukba. Borult és esős időben, éjjel indultak útnak, de nem volt szerencséjük. Június 26-án hajnalban István és serege újra átkelt a Morván Drösningnél és a hajdani lovasnomád taktikát (színlelt menekülés majd ellentámadás) alkalmazva megsemmisített egy komolyabb lovagi sereget.
István hadai a csapás után visszahúzódtak a Morva ellenkező partjára, de IV. Béla érthetetlen módon nem használta ki a lélektani előnyt. Ottokár serege még hiányos volt, így ő sem támadott. Ottokár azonban igyekezett a magyarokat ingerelni, hiszen a következő napokban gyakorta rendezett lovagi tornákat rendezni a folyóparton, közben becsmérlő üzeneteket kiáltozva a magyarok felé.
A két sereg két hétig állt a folyó két partján egymással szemben, míg végül Ottokár július 10-én átküldte meissaui Ottót azzal az üzenettel, hogy a magyarok nyugodtan keljenek át a folyón, nem bántják őket, s ha majd átértek, akkor július 12-én vagy 13-án megütköznek. Vagyis két napos fegyverszünetet nem ajánlott. A magyarok elfogadták az ajánlatot, s a magyar fél (az egyezség értelmében) elkezdett átkelni a folyón, s felkészülni az ütközetre.
Amikor azonban az első csapatrész átkelt István herceg vezetésével, Ottokár utóvédjébe ütköztek, s a cseh király azonnal visszafordította nehézlovasságát, amely felmorzsolta a könnyűfegyverzetű magyar sereget. Ennek következtében a magyar hadrend felbomlott, s a magyar sereg pánikszerűen menekülni kezdett a többszörös túlerőben lévő ellenséggel szemben. Maga István herceg is súlyosan megsebesült, s csak nagy nehézségek árán tudott visszatérni a túlpartra.
A magyar nehézlovasság a túloldalról volt kénytelen végignézni, ahogyan a csatában Ottokár serege szétmorzsolja a magyar sereg már átkelt részét. A magyar sereg összesen közel tízezer főt veszített, Ottokár nem igazán lovagias támadása révén. A halottak egy jórésze a folyóba fulladt, aamikor megpróbáltak visszatérni a másik oldalra. A magyar király egy ideig riadtan toporgott a folyóparton, mert úgy hitte, a fia is elesett, de végül István megmenekült.
Erre a végső csatára 1260. július 12-én került sor a mai Groissenbrunn mellett, így kroissenbrunni vagy kressenbrunni csata néven is ismert.
A vereség következtében, hosszú tárgyalások után IV. Béla 1261. március 31-én, a bécsi békében lemondott Stájerországról, s kényszerű szövetséget kötött Ottokárral. Ennek a szövetségnek volt része az a házasság, amelyet 1261. október 25-én tartottak Pozsonyban, s ahol II. Ottokár feleségül vette IV. Béla unokáját Kunigundát (Anna nevű lányának a lányát). A kapcsolatot tovább erősítendő, 1264. októberében IV. Béla fia, Béla herceg feleségül vette Ottokár nővérének a lányát, akit szintén Kunigundának neveztek.
Ennek révén Ottokár lett a legerősebb német tartományúr, de a császári címre áhítozó cseh király meglepetésére nem ő, hanem I. Rudolf került a német királyi trónra (amely a császári trón előszobája), s megkezdődött a Habsburgok felemelkedése.
Ottokár ezt nem akarta annyiban hagyni, így ennek következménye lett a második morvamezei csata, ahol azonban a vereség mellett trónját és életét is vesztette.
