Az egész történelem egyik legismertebb, de az ókor egészen biztosan leghíresebb és legtragikusabb természeti katasztrófája volt, a Nápoly közeli Vezúv kitörése 79. augusztus 24-én.
Minden idők egyik legismertebb vulkánkitörése, a hirosimai és nagaszaki atombomba erejétől százezerszer erősebb volt.
A vulkánkitörés legalább harminc kilométer magasra lövelte ki a mérgező gázokat a légkörbe, s a kitörés csúcspontján a vulkán kürtőjén hatalmas mennyiségben ömlött ki a forró láva és habkő.
A kitörés egyik leghitelesebb leírását az ifjabb Plinius adta, aki ekkortájt éppen meglátogatta nagybátyját, aki egy római admirális volt. Az admirális a misenumi flotta parancsnokaként Stabiae lakosainak a segítségére sietett, de maga is áldozata lett a vulkánkitörésnek.
Az ifjabb Plinius körülbelül 20 kilométernyire volt a vulkántól a Misenum-fokon, így részletes megfigyeléseket tudott készíteni az eseményekről, amelyek azonban csak évtizedekkel később (106-ban) jelentek meg írásban. Ezek az első vulkanológiai feljegyzések, s ennek eredményeképpen, ez a vulkánkitörés a történelem első jól dokumentált ilyen jellegű eseménye.
Persze a Vezúv kitörése nem volt váratlan, hiszen 17 évvel korábban, 62. február 5-én egy erős földrengés rázta meg a környéket, amely súlyos károkat okozott, elsősorban Pompeiban. Két év múlva egy másik, kissé kisebb földrengés volt, amelyet Suetonius és Tacitus is megemlített. Ennek az említésnek elsősorba az volt az oka, hogy éppen Nerónak volt egy színházi fellépése, de a császár nem zavartatta magát a földrengéstől és tovább énekelt. A műsor végén a színházat kiürítették, s nem sokkal később össze is omlott.
A feljegyzések alapján a kitörés három fő szakaszra volt oszható.
79. augusztus 23-án a Vezúv kürtője füstölni kezdett, így már akkor sokan elhagyták a környéket, Titus császár pedig a herculaneumi kikötőbe rendelte a római flotta egyik egységét.
Az emberek másnap hajnalban arra ébredtek, hogy a házaik rázkódni kezdtek egy kisebb földrengéstől, de mivel ez ekkortájt ezen a környéken már megszokottnak volt mondható, így nyugodtan aludtak tovább.
Maga a kitörés (legalábbis az első fázis) 79. augusztus 24-én dél körül kezdődött, amikor egy komolyabb füstfelhő jelent meg a vulkán tetején. Alig egy óra múlva egy hatalmas robbanással elkezdődött maga a kitörés. A belső nyomás szétfeszítette a Vezúv vulkáni kúpját, s az alig tíz kilométerre lévő Pompeiben is elkezdett hullani a vulkáni hamu. A magma összekeveredett a vízzel, s számos erős robbanás következtében a felrobbant a Monte Somma kalderája és kialakult az új vulkáni kúp, a Gran Cono.
Másnap, a második fázisban a Vezúv már közel 1000 km/ó sebességgel lövellte ki magából a hamut és gázokat, amelyek eleinte egy 15 majd 30 kilométer magasra nőtt oszlopot formáltak. Mindezt erős földrengések kísérték, s egy másodperc alatt közel tízezer tonna vulkánikus anyag került a levegőbe.
Nem sokkal később már a horzsakő és vulkáni törmelék is hullani kezdett az égből, s a füst miatt már nem is látszott a nap és teljesen elsötétedett az ég. A Pompeiben álló épületek lassan kezdtek összeomlani a tetejükön felhalmozódó habkő, törmelék és hamu miatt.
Az eddig még ott maradt rómaiaik pánikba estek és a kikötőben próbáltak hajókat keresni, amely elvitte volna őket a veszélyes környékről. A kitörés egészen éjfélig tartott, s közben a körülbelül 800 fokos láva hat fő hullámban folyt le a hegyoldalon, miközben mindent elégetett, amit talált. A lávafolyam közel 2,6 km hosszú volt és négy méter vastagon terítette be a környéket. Herculaneum kikötője egy csapásra 500 méterre került a tengertől a megszilárduló láva nyomán.
A lávafolyás megkezdése után néhány órával a belső nyomás hirtelen csökkenése miatt a kilövellt hamuoszlop hirtelen összeomlott és egyetlen hatalmas lavinaként hömpölygött le a hegyoldalon. Összesen körülbelül 9 milliárd tonna vulkanikus anyag szóródott szét a Nápolyi-öböl területén, amely akár harminc kilométer távolságra is eljutott.
A lávafolyás nem érte el a közeli településeket - Pompeit, Herculaneumot, Stabiaet vagy Oplontist, de a többszáz fokos hőhullámok forró kemencévé változtatták őket. Mindenki meghalt, aki még nem menekült el vagy még nem fulladt meg a mérges gázoktól és a vulkáni hamutól esetleg nem ütötték agyon a házakról lehulló tetőcserepek vagy kövek.
A harmadik fázisban, amely augusztus 25-én délután következett be, egy újabb kitörési oszlop alakult ki, de ez már gyengébb volt az előzőnél, s ekkor körülbelül 3-4 köbkilométer láva került a felszínre.
A későbbi korok kutatói 1500 holttestet (Pompeiben 1150-t, Herculaneumban 350-t) találtak, de ez csak egy nagyon kis része volt az áldozatoknak, a becslések szerint több tízezren halhattak meg. A két közeli településen összesen húszezer lakost számláltak. Közel huszonnégy méter magas vulkáni hamu és habkő fedte el Herculaneumot és négy méternyi Pompeit.
A kitörésről az évszázadok alatt szép lassan el is feledkezett mindenki, amikor 1777-ben egy palota alapjainak kiásásakor megtalálták egy fiatal nő maradványait, s ezután elkezdték kutatni a környéket. 1864-ben Guiseppe Fiorelli egy ötletes megoldást talált ki, hogyan lehetne a testeket rekonstruálni. Az emberszerű üregeket malterszerű anyaggal töltötték ki, majd néhány nap várakozás után lebontották a vulkáni hamut. A kapott öntvények sokszor csontmaradványokat is tartalmaznak.
