Lord Byron az angol irodalom egyik legismertebb alakja, fénylő csillaga, akinek azonban az élete eléggé viharos volt, a vele való élet pedig minden volt, csak nem egy tündérmese.
A felesége, Lady Byron, Sir Ralph Milbanke és Judith Noel gyermekeként 1792. május 17-én született bele a luxusba, így Anne Isabella (vagy egyszerűen Annabella) Milbanke fiatalkora gondtalanul telt. Családja előkelő társadalmi státusszal és ehhez megfelelő vagyonnal rendelkezett, amely végül őt is rendkívül gazdag nővé tette.
Mindezek mellett már gyermekkorában rendkívüli tehetségről tett tanúbizonyságot, így a szülei külön tanár alkalmaztak, a Cambridge-i Egyetem egykori professzorát, William Frendet, aki sok olyan dologra is megtanította, amelyre egy lányt nem volt szokás a György-kori Angliában. Tanulmányai a klasszikus irodalom, filozófia, természettudomány és matematika tárgykörébe tartoztak.
Szinte minden érdekelte, de különösen tehetséges volt a matematika és természettudományok terén, amellyel kiemelkedett a korabeli hölgyek közül - ahogyan másban is, de sajnos nem mindig jó értelemben.
A tudásvágya mellett nagyon vallásossá, szinte merevvé is nevelték, bár olykor túlságosan is jámbor és megbocsátó volt. Tisztában volt erős intellektusával és nem is akarta magát ezzel kapcsolatban visszafogni. Emiatt sokszor hidegnek, talán primitívnek tűnt, pedig csak céltudatos volt.
Lord Byron már igazi híresség (vagy mai szóval celeb) volt Angliában, amikor 1812 márciusában találkozott a későbbi feleségével. Addigra Byron már ismert volt a nagyközönség előtt, hiszen már megjelent a "Child Harold zarándokútja", s a főúri szalonok kedvelt vendége lett.
Akkortájt a költőnek leginkább a későbbi miniszterelnök (Lord Melbourne) feleségével volt egy eléggé viharos kalandja, amely eléggé megdöbbentette a közvéleményt. Caroline Lamb nemcsak házas volt, mint sok más szeretője, de ezt a kapcsolatot előbb váltig tagadta, majd őrülten követte a költőt szinte mindenhová. Persze Isabella sem véletlenül keveredett Byron mellé, hiszen Caroline Lamb és Anna Isabella unokatestvérek voltak, így a későbbi Lady Byron addigra már vélhetően jól ismerte Lord Byront, amikor először találkoztak, s nemcsak a hírneve alapján, hanem a személyes kapcsolatok révén is.
Mindketten Anglia kiváltságos rétegéhez tartoztak (igaz Lord Byron nem így kezdte, bár akkor még nem is volt lord), így egyáltalán nem volt meglepő, hogy 1812-ben találkoztak.
Lord Byron az egyik levelében leírta azt a benyomását, amelyet egy fiatal lány hagyott elméjében, akivel egy este a társaságban találkozott, és aki felkeltette a figyelmét a ruhája egyszerűségével, valamint a különleges tisztaság és a különleges légkör által, azzal a nyugalommal, amellyel áthatotta a körülötte lévő teret. Érdeklődésre azt mondták neki, hogy ez a fiatal lány Miss Milbanke, Anglia egyik leggazdagabb örökösnője.
Kivételesen intelligens nő volt, aki a nyelvészettől a matematikáig mindenben kitűnt – egy talán meglepő tulajdonsága miatt volt számára érdekes: látszólag nem érdeklődött a házasság és a szexuális kapcsolat iránt. Számos ajánlatot visszautasított Byron előtt, és úgy tűnt, ellentétben a legtöbb ismerős nővel, jobban érdekli a lelke, mint a teste. Ez aztán igazi kihívássá tette Byron szemében.
Annabella első véleménye eléggé kétértelmű volt, hiszen olyasmit mondott az anyjának, hogy ő ugyan nem keresné meg a költőt, de azért elfogadná a bemutatkozását.
S ez persze így is történt, hiszen az első találkozás után egyre többször találkoztak különböző eseményeken, ahol beszélgettek és közben ismerkedtek egymással. Egyre többen vették észre, hogy Byron egyre inkább vonzódik a kissé távolságtartó Isabella-hez - vonzotta az intellektusa és a szerénysége.
Ennek eredményeképpen még az év vége előtt olyan esemény történt, amely váratlan volt sokak számára.
Októberben a költő egy házassági ajánlatot tett a lánynak, amely azonban eléggé botrányosra sikerült, mert nem közvetlenül neki tette, hanem a nagynénjén, Elizabeth Lamb-on keresztül.
Mindez azért volt eléggé szokatlan, mert a nagynéni menye volt Caroline (a fenti képen), aki ekkor már régen Byron szeretője volt, sőt a rossznyelvek szerint a nagynéni is megfordult a költő ágyában - s talán nem is csak egyszer, az mindenesetre biztos, hogy nagyon jó kapcsolatban voltak, s a nagynéninek már korábban is több szeretője volt, többek között a későbbi IV. György is.
Ilyen előzmények után talán nem csoda, hogy a lány három nap múlva (levlben) visszautasította a költő közeledését és ajánlatát. Írt egy eléggé személyes levelet, amelyben kifejtette a problémáit, megformálta a költő karakterét, aztán végül ki is kosarazta őt.
Valójában már szerette őt, de kételkedett abban, hogy rendelkezik-e azzal az erővel, amilyennek lennie kell egy feleségnek. Nem csoda, hogy mindez felmerült egy ilyen érzékeny lelkű és annyira nem evilági elmében.
A visszautasítás ellenére a költő és a lány néhány hónap múlva levelezésbe kezdett egymással, s a barátai szerint Isabella afféle kötelességének érezte, hogy jobb emberré tegye Byront. Azt mondta az édesanyjának, hogy Byron "nagyon rossz, nagyon jó ember". Barátként folytatták a levelezést; Isabella részéről az érdeklődés folyamatosan nőtt, a jobb érzések átmeneti felemelkedését az alantas, méltatlan szenvedélyek tövisei fojtották el, és nőtték be.
Eközben a költőnek számos vagy inkább számtalan kapcsolata volt, nőkkel és férfiakkal egyaránt. Emellett kezdett adósságokat felhalmozni, s támaszra volt szüksége. A családja és barátai egyre nagyobb nyomást helyeztek rá, hogy házasodjon és állapodjon meg, visszaállítva tekintélyét a közvélemény előtt.
1814 szeptemberében Byron engedett a köz nyomásának és újra feleségül kérte Anne-t. Valójában, nem pontosan így történt, mert előbb egy ismeretlen nőnek küldött házassági ajánlatot, aki azt elutasította, s ezután küldte el ajánlatát Isabella-nak.
Mindenki jól tudja, hogy megvolt a szükséges kifejezőkészsége, és senki nem csodálkozhat azon, hogy nagyon szép levelet írt, s hogy a nő, aki már megtanulta szeretni, rögtön a csapdájába esett.
A meglepetés Byron számára az volt, hogy a lány ezúttal elfogadta az ajánlatot. Az ajánlat elfogadása után Byron meglátogatta a lányt, de eléggé távolságtartó volt a beszélgetésük, Isabella már arra is gondolt, hogy Byron meggondolta magát - ami nem állt volna messze a természetétől.
Valójában pusztán meggondolatlanságból küldte a levelet; nem számított komolyan arra, hogy elfogadják, és a szeretet kincsének felfedezése, amelyet talált, olyan volt, mint az elveszett mennyország látomása egy lélek számára a pokolban.
Mindazonáltal az eljegyzésről írt leveleiben elegendő bizonyíték van arra, hogy önszeretetének hízelgett, hogy egy felsőbbrendű nő részesítette előnyben, akit annyira szerettek volna megkapni. Önelégülten említi, hogy a nő az elmúlt két évben öt-hat ismerősének visszautasítására használta fel őt; s hogy fogalma sem volt arról, hogy a nő szereti őt, és elismerte, hogy ez régi ragaszkodás volt a részéről; az erényein időzött egyfajta tulajdonosi büszkeséggel.
Isabella a hezitálás hatására úgy döntött, hogy felveti az eljegyzés felbontásának a kérdését, mire Byron (a hírek szerint) elájult. Ezt Isabella jó jelnek vette - arra gondolt, hogy a férfi talán annyira szereti, hogy már a kapcsolatuk befejezésének gondolata is ájulásba kergette.
Aztán következett a házasság ... amely nem sok jót ígért és nem sok jót adott (folyt. köv.)
