Az egyetlen francia király, aki lefejezésre került, XVI. Lajos volt, akit 1793-ban végeztek ki, másfélszáz évvel angol 'kollégája', I. Károly után.

Lajos 1774 júniusában került a trónra, de az uralkodásra való alkalmatlansága és az óriási hiány az államkincstárban hamar előrevetítette a királyság összeomlását.

Az eleinte közkedvelt király és felesége Maria Antoinette előbb csak a támogatást, majd a trónt veszítette el, később azonban kivégzésre is kerültek. Mindez azért is érdekes volt, mert a királyné (az ekkor már elhunyt) Mária Terézia nagyhatalmú osztrák főhercegnő legkisebb lánya volt, a kivégzésekor pedig az unokaöccse volt a német-római császár.

Az 1789-ben kirobbant forradalomban elvesztették a trónt, majd 1791-ben próbáltak elmenekülni, de Varennes-ban elfogták őket.

1792 novemberében a Nemzeti Konvent megkezdte a tárgyalást a király sorsával kapcsolatban, s december 11-én őt magát is kihallgatták. Összesen 33 vádpontban gyűjtötték össze a vádakat, amelyek közül a legfontosabb a hazaárulás volt, de a Nemzetgyűlés akadályoztatása, a királypárti felkelések szítása vagy a Tuileriáknál elesettekért való felelősség is fontos helyet foglaltak el. Később, december 26-án egy újabb meghallgatás is volt. 

A per valójában kirakatper volt, hiszen maga Robespierre fogalmazta meg, hogy a király bűnössége egyértelmű. A védelmet négy ügyvéd látta el, akik startégiája az volt, hogy a vádpontok az események időpontjában még nem számítottak bűncselekménynek, visszamenőleg pedig nem lehet ítélkezni.

Ez persze nem zavarta a jakobinusokat. Egy hónapig tartott, míg az ítélet meg nem született. A jakobinusok eközben eléggé felhergelték a közvéleményt, hogy többségbe kerüljenek azok, akik a halálbüntetést akarják. A király perében a szavazások 1793. január 15. és január 20. között voltak, amelynek eredményeképpen bűnösnek találták és a többség végül halálra ítélte.

Nagyon hosszú vita után január 17-én 387:334 arányban ítélték halálra, de a jakobinusoknak ez sem volt elég, így január 19-én 366 fő szavazott a haladék nélküli halálbüntetésre, 319 szavazat ellenében, így a király sorsa megpecsételődött. A kivégzésre a mai Concorde téren került sor, ahol a köztársaság hivatalos hóhéra, Charles-Henry Sanson (igaz némi vita után) de kivégezte Capet Lajost is a guillotine-nal. A hóhér a naplójában azt írta, hogy az utolsó percig reménykedett abban, hogy a kivégzést elhalasztják, illetve a kivégzést megelőző nap kapott több levelet is, amelyben azt írták, hogy a királyt kiszabadítják, őt pedig lelövik.

Emiatt aztán állig felfegyverkezve várta a kivégzést fivéreivel és segédeivel. Azért is érezte magát kellemetlenül, mert egy ízben személyesen a király mentette meg az adósok börtönétől, így lekötelezve érezte magát.

A király kivégzése hatalmas esemény volt, így Párizs utcáin 80 ezer nemzetőr vigyázta a rendet, miközben százezrek vártak a kivégzésre.

A király kora reggel ébredt és miután inasa, Jean-Baptiste Cléry segítségével felöltözött, az ír származású Firmont abbénál, akit születésekor Henry Essex Edgeworth névre kereszteltek, meggyónt. Az utolsó szentmise után úrvacsorát vett és az ír pap tanácsára nem akart aznap találkozni a családjával. A papra bízta, hogy a királyi pecsétet a trónörökösnek, a jegygyűrűjét pedig a királynénak adja át. Ezek után egy Antoine Joseph Santerre nevű gárdaparancsnok vezetésével beült egy zöld hintóba a pappal és két milicistával. A hintó kilenc óra körül hagyta el a templomot, s egy órán keresztül dobosok felvezetésével, kivont szablyákkal vonultak fel Párizs utcáin.

Batz báró, a királyi család egyik híve, aki a korábbi szökésüket is megtervezte, 300 royalistát hívott össze, hogy megszöktessék a királyt, azonban valaki jelentette a próbálkozást, így nem sikerült a terv. Az összeesküvők közül hárman meghaltak, de Batz bárónak sikerült elmenekülnie.

A király utolsó útja kisebb megszakításokkal mintegy két órán keresztül tartott. A hintó megállása után a király kiszállt, az állványhoz a vele tartó pap kísérte. Az utolsó lépcsőfoknál azonban elengedte az őt kísérő, őt támogató pap kezét és határozottan lépett a vérpadra, ahol a hóhérok felszólítására levette felsőruházatát. Sanson egyik öccse udvariasan segíteni akart, de a király nem engedte: „Fölösleges, így is jó lesz, ahogy vagyok” - mondta.

Megkötözni azonban nem engedte magát, s egy kisebb vita után a zsebkendőjével kötözték össze a kezét, miután saját maga vágta le a haját is (más források szerint a segédek vágták le). Olyan hidegvérrel lépett a vérpadra, hogy a körülötte álló tapasztalt hóhérokat is meglepte, a sokat megélt Sanson is teljesen bénultan állt mellette.

A vérpadon állva a tömeg felé fordult „Emberek, ártatlanul halok meg! Uraim, ártatlan vagyok mindabban, amivel vádolnak. Azt kívánom, hogy kiontott vérem szilárdítsa meg a franciák jólétét."

Mivel a beszéde közben a gárdaparancsnok dobpergést rendelt el, így nem hallatszott amit mond. Utolsó szavait barátjához, Malesherbeshez intézte, s csak azt sajnálta, hogy a bámészkodók miatt vissza kellett tartania a könnyeit - de nem magát siratta volna meg. A krónikák szerint felmentette azokat, akik halálra ítélték és csak abban reménykedett, hogy az ország becsületén nem esik folt a kivégzése miatt.

Ezek után a padra fektették és Sanson megrántotta a negyven kilós borotvaéles vasat tartó kötelet, s 10 óra 22 perckor mindennek vége volt. A hóhér felkapta a fejet és felmutatta az ujjongó tömegnek.

Egyes feljegyzések szerint a penge a koponya hátsó részét és az állkapcsot is átvágta, vagyis nem volt igazán jól sikerült kivégzés. A hóhért megviselte a király kivégzése, így a királynét már nem ő, hanem a fia végezte ki, ő pedig hamarosan befejezte négy évtizedig tartó pályafutását.

A forradalmárok által nem túl sokra tartott király bátran vállalta a sorsát, s szembenézett az elkerülhetetlennel. A lefejezés után sokan mártották a vérébe a zsebkendőjüket emlékül a kivégzésre.

Sanson aznap azt írta a naplójába: „Így lett vége a szerencsétlen hercegnek, holott ezer elszánt ember még az utolsó pillanatban is megmenthette volna”.

 Források – djp